Ni(c)kodémus

Pécs első püspöke boldog Mór, bencés szerzetes volt. Az egyházmegye egyike a szentistváni alapítású püspökségeknek. De a város már a római korban lakott volt. Az egykori Sopianae az első század-ban lett alapítva, kereszténnyé a IV. században vált. A székesegyház tőszomszédságában találhatóak az UNESCO világörökséget képező ókeresztény sírkamrák. A román stílusjegyeket magánviselő püspöki templom a XIX. században nyerte el mai formáját. Az első magyarországi légkondicionált templom. Egy időben a közvélemény középpontjába került, amikor az érdeklődő turistáknak belépőjegyet kellett fizetniük - ez a nyugat-európai recept az akkori Magyarországon még nem volt elterjed. A székesegyházban nyugszik a nagy humanista kö-tő és főpap: Janus Pannonius. És persze a bazilika orgonája nem is készülhetett máshol, mint a híres pécsi Angster orgonagyárban. Az Angster gyár nem első megrendelése ez, az is a városban van: a zsinagóga számára építette a hitközség. A zsinagógát a XIX. században építették fel, felújítása 1980 óta tart (déjá vu érzés ez a szabadkai zsinagógával kapcsolatban). A Dunántúl legnagyobb zsidó imaházába természetesen csak a bejáratnál kihelyezett kipa felvétele után léphettünk be. A romantikus stílusú épületet csodálva arról már el is felejtkeztünk, hogy itt kellett-e belépőjegyet fizetni. Mielőtt elszakadnánk az egyházi objektumoktól, érdemes kisétálni a főtérre, ahol a Szentháromság szobor mellett Gázi Kászim pasa dzsámija a török uralom alatt épült, ma a belvárosi katolikus plébániatemplom. Vele átellenben az egytornyú, az utcaképbe jól belesimuló Városháza. Az időközi és az idei rendes választásokon is a Fideszes Páva Zsolt nyert. Kihívója a szintén pécsi Szili Katalin baloldali (független) egykori országházi elnök volt. Mielőtt tovább indulnánk, a  patináns belváros egyik kávézójába térünk be. Onnan pedig a város határán levő Zsolnay gyárig meg sem állunk. Filmet forgatunk a szabadkai zsinagógáról, ezért beengednek bennünket. Zsolttal rácsodálkozunk a kopott és lehasznált gyárépületekre, a tetőn nyoma sincs egy Zsolnay cserépnek sem. Házigazdánk elmeséli, hogy az idei kiemelt év keretében a gyár egykori, ma már nem használt épületeit kulturális negyeddé alakítják át. Az alapító Zsolnay család sírhelye is megújul. A mauzóleumban van munka, ottlétünk alatt a lépcsősoron levő kisméretű oroszlánokat gyártják újra. Ott meg éppen az egykori Krisztus szobrot rekonstruálják – mondja az igazgató, majd legyint is egyet, hogy az minket úgysem érdekel, hiszen a szabadkai zsinagóga terrakottái és cserepei miatt jöttünk. Na, de ez egy másik történet. A város egy évvel ezelőtt lett Európa Kulturális Fővárosa. A címet egy évig viselheti, a többi EU kulturális fővárossal együtt. Kulturális rendezvényektől, építésektől, beruházásoktól, turistáktól és természetesen dicsérő és elmarasztaló véleményektől volt hangos ez az év Pécsett is. Egyesek szerint nem használta ki a baranyai város az európai címet, a beruházások késnek. A napokban Schmitt Pál köztársasági elnök által átadott Kodály Központot tekintve ezt a megjegyzést is elfelejtük, mint ahogy arra sem emlékezünk már, hogy a zsinagógában volt-e belépőjegy, vagy a Zsolnay mauzóleumhoz vezető lépcsősor orszlánjainak volt-e nyelvük, nem úgy, mint a budapesti, Lánchidat védő nagytestvéreinek. 

Ne csodálkozzunk, ha a magyar mellett balkáni (szerb és horvát) és német beszédre leszünk figyelmesek. Nagyszámú kisebbség él a térségben. Egyesek szerint Pécs Dél-Európa kapuja. A város kultúráját, mentalitását és tisztaságát tekintve azért még mindig kapun kívüli és inkább nyugati végvár.

 

L@c

 

és mikor lenne jobb, 

 

mint karácsonykor, 

 

hiszen gyermek volt az 

 

ünnep fenséges alapítója is."

„Megható, szép rendezvényre került sor… …Benn lépkedve mindenkinek alkalma volt újra és újra átélni az épületnek és az egykori benépesítőinek hányatott sorsát.” Din, Hét Nap, 2010. október 27.

 

„Mindannyiunk hanyatlása… …Többen azok közül, akik eljöttek a rendezvényre, még soha nem voltak a zsinagógában.” TM, Magyar Szó, 2010. október 28.

 

„…ki is, mi is ez a titokzatos Tuum. Csak nem Cion bölcseinek szerb nyelvű fedőneve ez?” Naftali Kraus, Ősi forrásból, 2010.11.02. 

 

„Ezúton szeretném megköszönni a vasárnap délutáni élményt.Igazán lenyűgöző építmény a zsinagóga.” 

A híres író bezárkózott a dolgozószobájába. Megint jöttek az unokák, a kismenyével együtt. Három fiú, három égetni valóan rossz fiú. Az anyjuk már nem is merte őket egyedül itt hagyni, mert a nagyanyjuk egyáltalán nem bírt el velük, mindent rájuk hagyott, sőt leste a kívánságaikat.

A híres író eleinte még örült az unokáknak, de az utóbbi időben már ő sem tudott ve-lük mit kezdeni, teljesen elvadultak. A fia meg persze most is dolgozott, bankárkodott nagy fontoskodva. A menye meg csak ült a nappaliban egy fotelban, magába roskadva és min-denre csak legyintett.

A híres író úgy tett, mintha még ezer fontos írnivalója lenne, de mivel éppen a múlt héten kezdték nyomtatni az új könyvét, ennek elengedésével meg a kiüresedettség érzésével is meg kellett küzdenie. De valahogy sehogy sem akaródzott kimenni a szobájából. Inkább szórakozottan nyitogatta és csukogatta a fileokat a számítógépén. Kintről beszűrődött az ordibálás meg a lábdobogás.

Valahogy érezte, hogy ki kellene találnia valami értelmes elfoglaltságot a fiúknak, akkor talán nem lenne ilyen nagy a felfordulás, de éppenséggel semmi sem jutott eszébe. Csak azon jártak a gondolatai, hogy a múltkor is az új cserépkályha párkányán törték a mandulát a fiúk, persze, hogy megrepedt egy mázas cserép.

Dühös volt, meg tehetetlen, legszívesebben kirontott volna egy jót üvöltözni, mégsem volt hozzá mersze. Elképzelte a felesége meg a menye döbbent arcát és hagyta az egészet rájuk. Küzdjenek csak, amíg nem lesz kész az ebéd.

Aztán hirtelen beugrott valami és olyan sebesen kezdett írni, mint ahogy még sohasem. A kimun-kált, évekig írt és az irodalmi elit által ünnepelt könyvei helyett most egy egyszerű krimi folyt ki az agyából. Egy sztori, amivel mindössze két hónap alatt végzett, bár ez alatt az idő alatt egy pillanatig sem foglalkozott a családjával, az unokáival, de még a feleségével sem. Szendvicseken élt, alig mozdult ki a szobájából.

Persze nem a saját neve alatt jelentették meg a könyvet, de a dübörgő siker álnéven is jól esett. Azon pedig még hónapokig ment a vita különböző blogokon, folyóiratokban, sőt tévéműsorokban is, hogy ki írhatta azt a velejéig gonosz történetet egy titokzatos körülmények között gyerekeket gyilkoló sorozatgyilkosról.