Ni(c)kodémus

- Számomra a legfontosabb, hogy a ferences család, vagyis Szent Ferenc három rendjének a különböző ágai - akik egy karizmát örököltünk Assisi Szent Ferenctől - ebben az esztendőben különösképpen együtt tudtunk működni, és egymásra tudtunk találni. A ferences családhoz tartoznak a kapucinusok, a minorita testvérek, mi az obszerváns rendhez tartozunk. A második rendhez a klarissza nővérek, a harmadik rendhez pedig a különböző nővérközösségek, a ferences nővérek sokasága, és a ferences világi rend. Ezt mind a ferences család fogalma alatt értjük. Számomra nagy kegyelmi élmény volt, hogy ezek a különböző ágak, akik a történelem különböző pontjain ágaztunk el egymástól, azért nagyon szépen együtt tudtunk működni és a közös karizmát tudtuk ünnepelni - meséli Magyar Gergely OFM, a ferencesek magyarországi elöljárója.

 

- Mit lehet tudni a magyar rendtartományról. Hányan vannak? 

- A magyar rendtartomány pillanatnyilag 116 testvért számlál. Ez nem sok, vagyis nem számít nagy provinciának. A világméreteket, az átlagot figyelembe véve az átlag felénél kicsit kevesebben vagyunk. De talán inkább a tendenciát érdemes megfigyelni, hogy merre is tartunk. Nyugat-Európában rendre csökkennek a provinciák. Sajnálatos módon nagyon kevés a belépő. Talán a körülöttünk lévő szláv provinciákban nem csökken a létszám, gondolok itt a nagyon erős, nagy provinciákra, főleg Lengyelországra vagy Horvátországra. Mi, magyarok valahol a kettő között helyezkedünk el. Minket nem ért el, vagy még nem ért el Nyugat-Európának az az áramlata, amelynek következtében nagyon-nagyon megcsappanna a létszám. Örvendetes, hogy most is bőséggel vannak érdeklődök. Jelenleg hat jelöltünk van, ők Szegeden laknak. A szegedi kolostorban ismerkednek a rend életével, így távolabbról ez egy „lazább” ismerkedési szakasz. Négy novíciusunk van, ők Széchényben élnek. Ez már egy komolyabb próbaév. A négy novícius mellett van még kettő, ők Erdélyből származnak, és van tíz növendékünk, akik még egyszerű fogadalmasan, az örökfogadalom, vagyis a végső elköteleződés előtt állnak. Tanulmányaikkal készülnek az örökfogadalmas szerzetesi életre.

 

-  A kettő együtt az igazi hiteles válasz. A kérdés első fele az mindig égető és nagyon fájdalmas kérdés volt. Szent Ferenc halálától kezdve, sőt még életé-ben is felmerült a kérdés, hogy az az út, amit Szent Ferenc kitűzött maga elé,  a radikális evangéliumi élet radikális szegénységben, az követhető-e, élhető-e. Már a testvérei, a kortársai életében megkérdőjeleződött, sőt maga a Szentszék tette föl a kérdést, amikor úgy fogalmazott, hogy amiket ez az assisibeli fiatalember mond, ez élhetetlen életmód. Persze rögtön rájöttek, hogy amikor kimondjuk, hogy nem lehet így élni, akkor azt mondjuk ki, hogy az evangélium nem élhető, vagyis a mi urunk, Jézus Krisztus tévedett, amikor így elénk adta ezt az evangéliumot. Ferencnek a kortársai már vitatkoztak azon, hogy hogyan, mi módon kell megélni ezt az utat, és ez mind a mai napig vita tárgya. Azt gondolom, hogy ez így egészséges is. Kaptunk egy nagyon kemény normát Szent Ferenctől, egy nagyon kemény vezércsillagot, egy nagyon erős, minket buzdító, irányadó vezércsillagot, útmutatót. Ugyanakkor folyton, az elmúlt nyolcszáz év alatt folyton abba ütköztünk és ütközünk ma is, hogy képtelenek vagyunk úgy élni, ahogyan Ferenc élt, ahogyan Jézus Krisztus élt, de ebben a képtelenségben,  gyengeségünknek ezen újbóli  megtapasztalásában nem szabad szem elől téveszteni ezt a vezércsillagot. Ez mindig feszültséget jelent, és ezt a feszültséget valahogy el kell tudni viselni. Egyrészt az ideáknak a magassága miatt: azt meg kell tartani és örömmel kell fogadni. Másrészt  adott a saját gyarlóságunk, útjárásunk, botladozásunk. Tehát a kérdés első felére az a válaszom, hogy megmaradt ma is égető fontosságúnak Szent Ferenc eszménye. A kérdés második felére válaszolva, hogy alkalmazkodni kell-e a világ és a mai kor kihívásaira, azt kell felelnem, hogy igen, a minden-kori kornak a kihívásaira meg kell felelni. Ez szerepel rendünk konstitúciójában, vagyis törvényhozásában is. Azt gondolom, hogy olyan korban  élünk, amikor a világ szinte szemtelenül tesz föl kérdéseket a mai ember számára, a fiatalok számára. Arra keresik a választ, hogyan lehet evangéliumi életet élni a mai világban, a gazdasági válságban, a globalizáció korában? Egészen biztos, hogy minden nap fel kell tennünk a kérdést, hogy ma Assisi Szent Ferenc mit válaszolna ezekre a kérdésekre. Ezek tényleg nem könnyű kérdések, és nem is mondanám azt, hogy mi ezeket rögtön jól meg tudjuk válaszolni. Folytonos útkeresésben és folytonos kérdezésben, visszakérdezésben, keresgélésben vagyunk.

 

- A lelki szegénység és az anyagi szegénység összefügg. A Szentatya ezt mostani enciklikájában, amit éppen most tanulmányozok, nagyon szépen levezeti. A gazdasági válságnak kulturális és erkölcsi gyökerei vannak. Vagyis ha az erkölccsel, a lelki szegénységgel rendben lennénk, és a kereszténység hiteles alapjain állnánk, akkor feltehetően nem lenne gazdasági válság. 

A gazdasági válság a kultúra válságára mutat rá, az erkölcs válságára, a XX.-XXI. század erkölcstelen, fölfordult világára. Ebből rögtön adódik a válasz is, az Anyaszentegyház válasza, hogy fontosabb a lelki szegénység, és ebből fakad a fizikai szegénységnek a jelensége, illetve annak az elfogadása. Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepe előtt állunk és nem tudom megállni, hogy ne kapcsoljam össze az ő nagyon is ferences mentalitásával ezt a kérdést. Erzsébet úgy válaszolt akkor a szegénységére, hogy önmaga egy olyan életformát kezdett élni. Nem csak fölülről, kívülről jótékonykodott gavallérosan a szegények számára.  Saját maga sem maradt meg a jólétben, hanem amint tehette, kilépett ebből a jólétből, és életközösséget vállalt azokkal, akik szegénységben voltak. Teljes egészében segítette őket fizikailag és anyagilag, amennyire tehette és ameddig tehette. Szent Erzsébetet említettem, de persze a kérdés elsősorban a ferencesekre irányult. Szent Erzsébet is ferences karizmával bíró, ferences lelkiségű asszony volt. A ferences rendtagoknak a mai napig kötelességük, a rendünk alapjaiból és útmutatásából eredően, hogy elsősorban az Istennel szembeni szegénységet éljük meg, a lelki szegénységet, a magunk kicsiségét, teremtett voltát.  Ferenc ezt minoritásnak nevezi, vagyis magyarra fordítva: kicsiségnek. Ebből fakad, hogy szolidaritást vállaljunk a kicsikkel, a gyengékkel, a szegényekkel, az elesettekkel. Ennek számtalan formája fordul elő ma is, mint ahogy Szent Ferenc korában is. Az is feladatunk, igenis feladatunk, hogy anyagilag sorsközösséget vállaljunk azokkal, akik rászorulnak a segítségre. Ennek a technikájának a gyakorlati alkalmazása, mindennapi aprópénzre váltása nagyon nehéz, szintén nehéz. Azt merem állítani, hogy minden egyes kolostorban, a világ vagy az ország különböző pontjain más és más módon történik meg ez. Van ahol intézményes keretek között. Magyarországon például autistákat segítő központ  intézményében próbáljuk a rászorulókat, az autista gyerekeket és szüleiket támogatni, munkához is juttatni, lehetőségeiknek megfelelő munkahelyet teremteni számukra, a szüleiket támogatni ebben a nagyon nyomorúságos helyzetben. Másik ilyen terület, vagyis a szegénységhez illetve a lelki szegénységhez kapcsolható terület az iskolákban való tanítás is. A mai korban sajnos a szegénység, a szegények kategóriájába sorolandók az ép, egészséges gyerekek is, akár óvodában, akár általános iskolában vagy gimnáziumban gondolkodunk rólunk. Amikor az országunkban az oktatás, a nevelés nem preferált és nem kellően támogatott területe a társadalomnak, akkor nekünk nagyon fontos, hogy fölkaroljuk a fiatalokat éppen az előbb említett erkölcsi nevelés miatt is, hogy megadjuk nekik azt, ami az övéké, amire nagyon nagy szük-ségük van, amihez emberi joguk van. Aztán a szegények támogatásához tartozik az is, hogy több kolostorunkban szegénykonyhát működtetünk. A Caritas, az egyházközségi Caritas csoportokon keresztül, de azok mellett a rendházak is különböző módokon felkarolják a szegényeket. Ide tartozik az is, hogy Kárpátalján a ferences közösségünk védelme alatt több szociális intézmény is van, a szegénykonyhától a Caritason keresztül a rehabilitációs intézetig, emellett óvodát is működtetünk. Tehát ezeken a különböző területeken a szegénységnek a különböző módozatait próbáljuk fölvállalni, támogatni. Megszüntetni nem fogjuk a szegénységet, de ezeken a területeken igyekszünk szolidaritást vállalni a szegényekkel.

  

- Nagyon nehéz kérdés. Magában a kérdésben is több kérdés rejtőzik. Azzal kezdeném a választ, hogy útkeresésben vagyunk. Kicsit korábbról kezdem, a kommunista diktatúra beszűkítette a rend kereteit Magyarországon. Nem volt kérdés, hogy mit tegyünk, mit csináljunk. A rendszerváltoztatás után korlát-lanul kitárult a lehetőségek tárháza rendünk számára. Igazából bármivel foglalkozhatunk, amit a bensőnk diktál. Ez bizony ahhoz a döntéshez vezetett bennünket, hogy meg kell vonnunk a határokat, meg kell határoznunk, hogy mivel foglalkozunk, és mivel nem. Végső választ erre még nem adott a magyarországi rendtartomány. Azt gondolom, hogy ez egy folyamatos gondolkodás arról, hol a helyünk. Azt merem mondani, hogy azok a vállalások, amiket a kommunizmus alatt tettünk, az iskolákban való tevékenységünk, a plébániák, szociális intézmények mentén vállalt tevékenységünk, a kárpátaljai tevékenységünk - ezek mind-mind olyan területek, amelyek összeillenek a ferences, vagyis a kisebb testvéri életmóddal. A jövő kérdése még égetőbb kér-dés. Azt gondolom, hogy a jövőt nem csak egyszerűen, passzívan várnunk kell, és néznünk, hogy mit is zúdít ránk, hanem elő kell készülnünk rá. Azt gondolom, hogy egy nehéz kor áll előttünk, illetve a fiataljaink előtt, és itt nem csak a gazdasági gondokra szeretnék utalni, hanem főleg az erkölcsi és kulturális szétesettségre, Európának a szétesésére. Ahogy az elején is utaltam rá, minket nem ért el, vagy még nem ért el Nyugat-Európának a problémája, de azt gondolom, hogy fel kell arra készülnünk, hogy az embereket, a körülöttünk élő embereket rávezessük arra, hogy melyek is az ő igazi kincseik, igazi értékeik. Azt gondolom, hogy egy olyan korszak előtt állunk, amikor szembe kell néznünk azzal, hogy az elszegényedés (és itt egy kicsit az önkéntes szegénységre, a szegénységnek az önkéntes vállalására gondolok), a szegénység fölvállalásával, a jólétünkből való leadással egyszerűbb életet kell élnünk és  másokat, a körülöttünk lévőket is erre kell buzdítanunk. Másrészt pedig minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy a keresztény identitásunkat, önmagunkat, önmagunkét és a körülöttünk élőkét megőrizzük, és ebben meg-erősödjünk. Minél nagyobb a körülöttünk lévő világban a pluralitás, a szinkretizmus, a vallásoknak az összemosása és relativizálása, annál fontosabb az, hogy mi kitartsunk Jézus Krisztus mellett, és komolyan vegyük, hogy mi keresztények vagyunk.