Írta: Mengyán Szofia
A lelkipásztor erőforrásai. Aktuális téma. Mikor nem aktuális? Csak a beképzelt és az öntelt lelkészek hiszik azt, hogy nekik akkora hitük és tudásuk van, hogy nincs szükségük a további hitbeli erősödésre vagy tanulásra, életük végéig kitart az. Bizony akkor vékonyodik el hitünk, vagy bizonyul kevésnek tudományunk, amikor a legnagyobb szükségünk volna rá. Olyan ez, mint a játékokban a lemerült elemek, amelyek már csak zavaró dallamot játszanak. Ilyen zavaró hangon, elkeseredett beszéddel szólal meg a kimerült, lelkileg elfáradt lelkész és teológus is. Lehangoló és elkeserítő olyan fiatal kollegákról hallani, akik csak néhány éve végeztek, de már úgy beszélnek, mintha egy negyvenéves keserű élettapasztalat állna a hátuk mögött. Szomorú, de teljesen természetes dolog, gondoljunk csak az Ézs 40, 30-ra: „elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is.” És folytatja a próféta, „de akik az Úrban bíznak erejük megújul.” De hát mi bízunk az Úrban, miért vagyunk akkor kimerültek, vagy talán rosszul bízunk?
Minden ember tudja azt, hogy a mobiltelefont időnként fel kell tölteni. Egy pár napig megy, de ha nem kapcsoljuk rá az áramforrásra, a töltőre, akkor hasznavehetetlenné válik, nemcsak én nem tudok beszélni, de engem se tudnak hívni rajta. Ha nem tudunk feltöltekezni újra és újra, megtalálni, és használni erőforrásainkat, akkor keresztyénségünknek kevés hasznát vesszük, de ugyanúgy gyenge és erőtlen lesz a mi szolgálatunk is, mi magunk is hasznavehetetlenekké válunk.
„Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok reménységet. Csak ő az én kősziklám és szabadítóm, erős váram, nem ingadozom. Istennél van segítségem és dicsőségem, erős sziklám és oltalmam az Isten. Bízzatok benne mindenkor, ti népek, öntsétek ki előtte szíveteket, Isten a mi oltalmunk! (Szela.)” (Zsolt 62, 6-9)
A 62. zsoltárban az író épp egy ilyen töltőt ajánl nekünk, mellyel gyenge hitünket erősíthetjük, kimerült lelkünket, énünket feltölthetjük. „Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok reménységet.” Szép hitvallás, mondhatjuk, könnyű volt Dávidnak. Ő megtapasztalhatta Isten szabadító kegyelmét, erejét, megsegítette őt a Góliát elleni küzdelemben. Egyes kommentárok szerint ez a zsoltár akkor fogalmazódott, amikor Dávid bujkált a barlangokban Saul elől. Más és mégis hasonló helyzet. A szorongatott ember imádsága.
Az életünket ellentmondás jellemzi. Igényeljük a társaságot, bizonyos fokon túl mégis zavar. Szeretnénk csendben maradni, de félünk a ránk törő gondolatainktól. Bele őrülnénk, ha mondjuk negyven napig egyedül kéne legyünk a pusztában, de a többiek társasága is idegesít. Külső és belső zajok, gondok vesznek körül és munkálkodnak bennünk. Szétszórtak és kapkodók vagyunk, rohanás jellemzi életünket, érezzük, hogy nagy szükségünk van arra az erőforrásra és nyugalomra, amelyről a zsoltáríró is beszél.
Isten sokféle erőforrást kínál nekünk: szolgálat, barátság, család, munkatársak, közösség, hűség, reménység. Mik ezek? Elkoptatott szavak, elfecsérelt, ki nem használt lehetőségek, erőforrások?
„Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok reménységet.” Nagy szükségünk van erre a megnyugvásra az nem kétséges. Ezt keresi az egész emberiség. A külső életfeltételeik bebiztosításával próbálják megteremteni belső lelki életük nyugodalmát. De ez sajnos nem megy.
Az egyik német teológus szerint a teológia, mint tudomány, spirituális sorvadást okoz. Az értelem túlhangsúlyozásával háttérbe szorítjuk az érzelmeket, érzéseket. Persze látom az érzelem túlhangsúlyozásának veszélyét is. Milyen veszélyes játékba bocsátkozunk akkor, ha fontosabbnak tartjuk azt, amit mi gondolunk Istenről, mint sem, amit ő mond Igéjén keresztül. Látjuk, hogy mi mindent kellene tennünk, és míg azon gyötrődünk, hogyan építsük gyülekezetünket, mi magunk szétszóródunk és felvetődik a kérdés, a sok rohanás közepette honnan meríthetek erőt. Tudom azt, hogy át lehet élni ezt az érzést: a sok elvárásnak, hogy tudok megfelelni, annyi mindent megtanulni, személyes kérdéseimre választ találni.
Már az apostolok is szembetalálták magukat ezzel a helyzettel. ApCsel 6, 1-7: „megmaradunk az imádkozás és az ige szolgálata mellett”. Sokszor kell lelkészként menedzsernek, szervezőnek, építésznek, pénzügyi szakembernek lenni. Az említett teológus teszi fel a kérdést, hogy van-e merszünk megtenni a lépést a csendbe és felhagyni mindenféle más szolgálatunkkal és csak az imádkozásra és igehirdetésre szentelni minden figyelmünket. Szinte irigykedve említi a remetéket, akik úgymond semmi kézzel fogható hasznos dolgot nem tesznek, mégis emberek százai tódulnak hozzájuk lelki tanácsért, útmutatásért, meghallgatásért. Nagy jelentősége van az emberi életben az Istennel való találkozás lehetőségében a csendnek, magánynak, egyedüllétnek, az imádságnak. Egyik legnagyobb gondunk, hogy hitünket és életünket nem tudjuk összhangba hozni, holott épp ez lenne a feladatunk, a mennyeit és a földit együtt látnunk.
Nagyon szépen fokozza, illetve sorolja egymás után a fogalmakat a zsoltáríró. Reménység, szabadulás, oltalom, menedék. Mindezen fogalmak összekapcsolódnak Istenben. És lényeges az is, ahogy az egyéni hitvallástól eljut a közösségi hitvallásig. Először a zsoltáríró csak azt mondja: az én kősziklám, az én oltalmam, az én menedékem. Az utolsó versben hangot vált és előbb többes szám második, majd első személyben szól. „Bízzatok benne mindenkor, ti népek, öntsétek ki előtte szíveteket, Isten a mi oltalmunk!” És csak ezután jön az a bizonyos szela, a lélegzetvétel, a felszusszanás, mert csak így teljes a bizonyságtétel, ha az egyéni hitélménytől, hitvallástól eljutunk a közösségi hitélményig, hitvallásig, ha felismerjük, hogy Jézus Krisztus az én személyes megváltóm az egész közösséget meg akarja tartani, amelyhez tartozom. És így oldódik fel a látszólagos ellentmondás a különböző erőforrások között. Valóban Isten az egyedüli erőforrás, a belé vetett hit, bizalom visz tovább az úton, de felismerjük, hogy tőle kapjuk ajándékba a szolgálat örömét is, a hű barátokat, a család támogató szeretetét, a közösség megtartó erejét, a jövendőnk felőli reménységet, hisz Isten a mi reménységünk, oltalmunk, menedékünk.
http://www.nickodemus.tuum.org/2010_1_pdf/2010_1_35_38_a_lelkipasztor_eroforrasai.pdf
