Dide. Dide és Szabadka. Dide, a szegény kisgyermek. Szegény? Miért lenne szegény, hiszen olyan élmények, környezet, időszak adatott meg neki, ami után mi, a 21. században csak vágyakozhatunk.
Született, örültek neki, mint elsőszülöttnek. Született még három testvére. Boldogan élt egy nagy családban, már amilyen boldog egy kisgyerek lehet egy olyan világban, amelynek csak egy-egy darabját látja, észleli.
Szabadka érdekes város volt abban az időben. Vidám és halotti. Vidám, ki ne hallott volna a bácskai murikról, az ivászatokról, a gazdagságról. Halotti is, hiszen a Monarchia területén itt volt a legnagyobb a gyerekhalandóság, az öngyilkossági statisztikáról nem is beszélve. Nem mehetett ki az utcára anélkül, hogy ne látott volna halottas menetet.
Mégis, milyen boldog lehetett itt! Hiába voltak koporsósüzletek a Grószi házában, amikor a nagymama olyan névnapi bulikat tudott tartani. Egész évi keresetét arra a három napra költötte, amikor magát ünnepeltette december elején.
A másik nagymama is a halállal játszott, felöltözött székely népviseletébe, lefeküdt, elbúcsúzott a családtól, mint aki halni készül. Azután, amikor elmúlt az idő, felkelt, átöltözött, s tette tovább a dolgát, mintha mi sem történt volna...
A halál... Körülvette, incselkedett vele, de Dide nem adta magát. Pedig többször volt életveszélyben gyerekkorában. Asztmás rohamok gyötörték, kiskanál nélkül el sem mehetett hazulról, hogy ha baj van, lenyomhassa a nyelvét vele.
A szülők is a Halál ismerői. Apuska egyszer több emeletet zuhant egy pesti bérházban, a forradások élete végéig meglátszottak rajta. Anyika gyógyszerészcsaládból származott, mérgek, gyógyszerek, porok világában nőtt fel.
Szomorú vagy vidám? Olyan közel vannak egymáshoz! Csak akkor lehet valaki vidám, ha ismeri a szomorúságot is. Csak akkor tud örülni az életnek, ha a halál közelében volt.
Milyen lehetett Dide? Milyen gyerek? Milyen kamasz? Sok adatot olvashatunk róla, sok adatot találhatunk a városról is. Igazán azonban senki sem tudhatja. A szegény kisgyermek panaszai kötet felvillanthat némi képet róla, de az sem lehet teljes. Mit tudunk meg belőle: félt a haláltól, a „rosszleányoktól”, az iskolától, az apától, imádta a nagyapját, féltette az édesanyját, a húgát, szerette a várost, de el is vágyódott innen.
Sikerült neki. Elment, de visszavágyódott, az elvesztett kort, a szülőföldet írta meg több művében. Ezek-ből derül ki, hogyan lehet szeretni egy időszakot, nosztalgiával visszagondolni valamire, ami elveszett, legyen az bármi: családtag, játék, szerelem.
„Ha meghalsz, tisztességgel eltemetünk” mondogatta az apa, ha fia túl sokszor emlegette a halált. De miért ne emlegette volna?
A halál volt az, ami Didéből Kosztolányi Dezsőt faragott.
Akkor kezdett el verseket írni, amikor nagyapját holtan látta.
Hicsik Dóra
