Borisz Akunyin: Temetői történetek
Európa Könyvkiadó
3000 HUF
1000 RSD
A londoni Highgate temetőben egy vámpír ólálkodik: Kari Marx holtteste, aki a temetőbe ellátogató kommunisták vérét szívja, hogy teste halála után is megmaradjon... A párizsi Pere Lachaise-ben valaki fölnyitja Oscar Wilde sírját, s ellopja az író gyűrűjét, amiért szörnyű árat kell fizetnie... A jokohamai Külföldi temetőben Eraszt Fandorin nyomozza ki a Halál Pókjának valódi kilétét... A New York-i Green-Woodban egy orosz emigráns borzalmas oroszrulettet játszik egy gyönyörű, fátylas nővel... A moszkvai Régi Doni temetőben Szalti-csiha, a legendás, XVIII. századi bojárasszony, aki százharminckilenc embert kínzott halálra, máig is szeretőjét várja... Borisz Akunyin, a Fandorin-sorozat világszerte népszerű szerzőjének kísértettörténeteit és kriminovelláit a világ egy-egy híres temetője ihlette. Ezúttal azonban Akunyin társszerzőt is választott magának: Grigorij Cshartisvilit, azaz írói énjének másik felét, aki hazájában eddig is ismert irodalomtörténész és japanológus volt. A novellákat így kiegészítik Cshartisvili esszéi a hat híres temető legendáiról, hangulatáról, nevezetes halottairól... s arról is, amiért ez a kötet valójában megszületett: hogy szerzője miként néz szembe a halállal, s különböző népek, kultúrák halálkultuszait megismerve önmaga számára meg tudja-e könnyíteni a halál elfogadását... Vagy ahogy maga a szerző írja: „...a végén még az derül ki, hogy az ember azért rohangált le-föl a temetőkben, mert elérte azt a kort, amikor már szeretne kiigazodni a halál természetét illetően. De nem, ez nem egészen így van. A titok természetét nem lehet kiismerni, azért titok, mert nincs semmilyen természete. Sokkal helyesebb, ha azt mondom: meg akartam érteni, mi a halálfélelem. És meglehet, ezzel egyszer s mindenkorra meg akartam szabadulni tőle. Vagy legalábbis reményhez akartam jutni, hogy ez elvileg lehetséges."
Itt, a temető új részében van eltemetve a kommunizmus atyja, Karl Heinrich Marx. Ha a helyi önkormányzat egy szép napon közölné, hogy anyagi eszközök hiányában a Highgate temetőt felszámolják, kétségünk sem lehetne afelől, hogy a nagy Kína és a kevésbé nagy, de a marxizmushoz méginkább hű Észak-Korea azonnal jelentkezik a viktoriánus emlékpark gyámjának. Persze a kapitalizmus sírásója a mai napig is kizsákmányoló szomszédjai legfőbb eltartója. Mert kimondottan őhozzá, a hargavó, szakállas emberhez jönnek a delegációk és az egyéni zarándokok. És mindannyian belépődíjat fizetnek a temetőnek.
Marx emlékművénél mindig van friss virág – ezt még valamelyik társadalomismereti vagy osztályfőnöki órán hallottam. Sok évvel később eljöttem ide, s meggyőződhettem róla, hogy ez valóban így van.
A német emigráns kortársai fölött aratott diadala a szomszédos sírral alkotott kontraszttól válik igazán látványossá. A marxizmus kibékíthetetlen ellensége, a filozófus Herbert Spencer, aki életében oly híres és nagy hatású volt, most csak körítésként szolgál az 1-es számú sírhoz, s nem is említik sehol, hacsak abban a népszerű highgate-i viccben nem, melyben a közismert áruházlánc nevét forgatják ki: “Marks & Spencer”.
(...)
Egyetlen halottaskocsit sem láttam. Látogatókat sem, ami nem is csoda: képzeljenek el egy hatszázezer lakosú várost, ahol mindenki otthon ül, s vendégségbe se igen jár hozzájuk senki, hiszen mindenki régen meghalt már, aki ismerte őket.
Körös-körül tavak, ligetek, lejtők, sima fennsíkok. Itt-ott feltűnik néhány színes tollú papagáj – néhány évvel ezelőtt megszöktek a Kennedy repülőtérről, s elszaporodtak az itteni szabad térségben.
Valóságos elízium, paradicsomi kert.
Éppen ilyennek tervezték Green-Woodot. Abban a korban, amikor létrejött, egy új szó bukkant fel az európai nyelvekben: az elegáns görög koimeterion szóból származó cemetery, cimetiére, cimitero, azaz az “álom helye”. A tizenkilencedik századig a nyugati ember úgy viszonyult a halálhoz, mint valami szörnyű küszöbhöz, amely mögött csak a sírkukacok várnak rá, és ahol megfizet a bűneiért. Ahhoz, hogy mégse legyen olyan félelmetes, a templom közelében kellett a földbe befeküdni. Nagy temetők nem is voltak, csak sok-sok kis temetőkert.
De akkor beköszöntött a Felvilágosodás Kora. Megszületett az egészségügy fogalma – az orvosok arról kezdtek beszélni, hogy egy város nem épülhet hullákra, a halottakat a lakónegyedektől minél távolabb kell eltemetni, nehogy a rothadás miazmái megfertőzzék a föld alatti vizeket. Nem sokkal később divat lett a romantika, ami az antikvitás után először emlékeztette a kifinomult társadalmat arra, hogy a halál nem csak szörnyű, de szép is lehet”
(Sarnyai Csaba fordítása)
