Ni(c)kodémus

Írta: Lőrinc Timea

Móricz Árpád Bácskossuthfalva református lelkésze. Ötgyerekes családapa. Papi hivatásáról kérdezte munkatársunk.

 Miért választotta a papi hivatást?

Nem én választottam. Megért bennem az elhatározás. Egy folyamat előzte meg. Egészen fiatal koromtól ott motoszkált bennem, hogy Isten szolgálatába kell álljak. Nem akartam meghallani ezt a hangot, azt mondtam,  ha a bátyám pap lesz, én elmegyek a kántorának. Menekültem, mentegetőztem, valahogy mint Mózes: „Nehéz az én ajkam, válassz mást, Uram!” A hátam mögé vetettem mindig ezt a fölföl törő kérdést. Azután egyszer csak megelégeltem ezt a „bújkálást”, és azt mondtam: nézzünk szembe vele, tisztázzuk.

Letisztáztam Isten előtt, és a szolgálatára elindultam.

 Miből merítkezik?

Istenből. Jézusból. A Szentírás az örök, és tiszta forrás, és maga Isten. A Szentírást olvasom, azzal az imádsággal, hogy szóljon hozzám, hogy én is szólhassam az igazát másoknak. S folyamatosan igyekszem Istenre figyelni. A mindennapokban is, teendőimben, egyegy fohászt, kérést küldök Felé, és megköszönöm, ha egyegy szép ajándék érkezik Tőle. Úgy érzem sokszor, hogy összemosolygunk az élet dolgai fölött.

 Gondolte már arra, hogy jobb lett volna más hivatást választani?

            Néha nagyon nehéz lelkileg a szolgálat. Az emberek sok fájdalmat képesek okozni egymásnak. A legjobb szándék, sőt a legjobb cselekedet is olykor „elnyeri méltó büntetését”, ahogy egy jóbarátom szokta mondani. Ilyenkor megkeseredik az ember. Ilyenkor jut eszembe a csend, az emberek nélküli lelkiszellemi pihenés. De a vigasz mindig Jézus, aki elmondta, hogy ilyen lesz: „Ha velem ezt tették, hát akkor veletek?!” Nem vagyunk különbek Nála, s nem érdemelünk többet vagy mást.

 Hogyan tud egyszerre pap és apa is lenni? Hogyan tudja megtartani az egyensúlyt? Mi az egyensúly?

            Boldogan. Ötödik gyermekünket várjuk idénre. Hálás vagyok, illetve hálásak vagyunk ezért. Legnagyobb örömöm a gyermekeim. Életem nagy álma valósult meg, hogy ők vannak nekünk.

            Az egyensúlyt úgy találtam meg, hogy megfogadtam: a gyermekeim nem lesznek félárvák, nem fognak apa nélkül felnőni. Ezért áldozatokat kell hozni. Az elvem az, hogy először a családban kell rendnek lennie, s aztán lehet rend a nagyobb közösségben. Nem lehet egy csodálatos gyülekezet és egyházi szolgálat az egyik oldalon, s másrészt egy széteső család. Az én lelki egyensúlyom, a lelki feltöltődésem is a családi élet megélése.

 Hogyan telik egy hétköznapja?

            Három gyerek indul iskolába, nekik uzsonnát hozok reggel. Iroda, levelezés, telefonok. Hittanórák iskolában, gyülekezetben. Futkosás az óvodánk ügyei körül, pénzügyek, egyéb papírmunka. Délben közös ebéd a családdal, és aztán estére vagyunk csak ismét együtt. Fürdetem a legkisebbet, családi vacsora, mese. A legkedvesebb a népmese CD-ről vagy könyvből, lefekvés.

 Mit jelent Ön számára a papság?

            Hivatásunk van Istentől, és Isten előtt: népünket hozzá vezetni, a nála lévőket megerősíteni.

 Menyire fontos a protestáns teológiában a papság szerepe?

            Fontos, mert épp a teológiai tanulmányok elvégzése szakemberré teszi a lelkipásztort. A legjártasabb lesz a Szentírás ismeretében  s ezért fogadják meg a gyülekezetek, hogy Isten Igéjét magyarázza nekik.

            Emellett mi az „egyetemes papság” elvét hisszük. Ez azt jelenti, hogy mindenki a maga papja úgy, hogy olvashatja és értheti a Szentírást a Szentlélek ihletése nyomán. Másrészt papok vagyunk úgy, hogy egyenesen Istennek gyónjuk meg bűneinket és egyenesen tőle vesszük a feloldozást, más emberpapi közbenjárás nélkül. Ez azért nehezebb, mert magam kell megvívjam lelki küzdelmeimet Isten előtt, addig és úgy, hogy érezzem az Ő megbocsátását.

 Mennyire fontos egy protestáns pap jelenléte egy határon túli régióban?

            Igen fontosnak látom. A határon túliságnak mindig nemzeti vonatkozása van, s a protestantizmus egyik alapvívmánya és követelménye épp az anyanyelvűség, illetve az anyanyelv ápolása. Továbbá jó példa lehet nemzetszaporulati szempontból, hogy például egy lelkipásztornak nemsokára megszületik Isten segítségével az ötödik gyermeke. Fontos azért is, mert itt a balkáni régiókban az államalkotó többség találkozik a protestantizmus, illetve a reformáció képviselőivel. Itt, ahová a reformáció földrajzilag nem érkezett el anno. Tehát új, más, jó értelemben vett „európai” szellemi küldetésünk is van ilyen téren.

 Hol látja a helyét a papságnak a mai társadalomban, közéletben?

            A papságot a társadalom lelkiismereteként szeretném látni. Jó lelkiismeretként szóljon bele a pénzügyekbe is, a nemzeti kérdésekbe, mondhatnám azt is, hogy mindenbe. Hangsúlyozom, hogy jó lelkiismeret legyen! Ne legyen megvásárolható, elaltatható, ne legyen néma és nemlétező. A küldetését végezze el: az emberek számoljanak Istennel mindennapjaikban is, és persze a végítéletkor is. Úgy éljen mindenki, hogy Isten előtt lássa önmagát állandóan.

 Hivatás, szolgálat, vagy foglalkozás a papság?

            Számomra hivatás. Isten üzenetét kell „lefordítani” az embereknek, és az ember üzenetét továbbítani Isten felé. Szent hivatás ez.

 Mennyire tud ma egy pap hitelesen szolgálni és példakép lenni?

            Nehezen. Sok a kísértés. Nagyfokú az elvilágiasodás környékünkön. S talán a legnagyobb baj: a közömbösség.

            Hiszem, hogy Istenre kell nézni, és nem törődni az emberek elmarasztalásaival. Sőt, akár a dicséreteivel sem. Kedves professzorom mondta: ha el akarsz rontani egy szolgát, akkor dicsérd. Istennel legyen tisztában az ember, előtte legyen tiszta a lelkiismerete, előtte számoljon el dolgaival. Így „magától” megoldódik a jó példa felmutatása az emberek előtt is. Egyik kedves vezérigém adja a legjobb útmutatást: „Ezenképpen ti is, ha mindazokat megcselekedtétek, amik néktek parancsoltattak, mondjátok, hogy: Haszontalan szolgák vagyunk, mert amit kötelesek voltunk cselekedni, azt cselekedtük.” Lukács 17,10  Quod debuimus facere fecimus.

http://www.nickodemus.tuum.org/2010_1_pdf/2010_1_53_57_moriczarpad.pdf

Írta: Fehér Márta

dr. Papp Árpád néprajzkutató, kulturális antropológus. A Magyar Nemzeti Tanács elnöki tanácsadója, a Kiss Lajos Néprajzi Társaság elnöke. Öt gyermek édesapja.  

 Papok és politikusok. Közösségépítés a feladata mind a kettőnek. Mennyiben különbözik ez a két feladat? Miben más egy politikus, egy közéleti személyiség feladata?

 Az én megítélésem szerint abban az általános formában különbözik az egyház közösségépítő szerepe a politikusékétól, hogy míg az egyháznak teljesen kialakult, évezredeken keresztül kialakult elvi és erkölcsi rendszere van, addig a politikum sajnos mindig a napi lehetőségek és esélyek mentén kell, hogy megfogalmazza azt a feladatkört és azt a normarendszert, amelyet magáénak vall, amit a későbbiek során a közügy hasznára fordít. Ennek értelmében és ennek függvényében azt kell mondani, hogy a politikum ily módon sokkal inkább változékony és arculatváltó. Ennek függvényében kell értelmeznünk azt is, hogy az emberhez a közösség milyen módon viszonyul, úgy az egyházi normarendszerhez, úgy az általános normarendszerhez, úgy az erkölcshöz és ugye, a politikumhoz. Számtalanszor a történelem folyamán a magyar közösség megélte azt, hogy időnként a józan paraszti észnek, vagy a józan észnek ellentmondó döntések sorozatához kellett igazodnia. Az adott pillanatban ezt különbözőképpen értékelhették, de sajátos módon ezt soha nem akkor lehet értékelni és értelmezni, amikor az adott döntés megszületik, hanem később a történelem hozza meg az ítéletét. 

 A vajdasági magyar közösség esetében milyen elvek mentén folyik most a közösségépítés?

 Az én olvasatomban jelen pillanatban két oldalról történik közösségépítés. A közösségépítés hagyományos módja az alulról történő építkezés, aminek a szféráját, a területét, a felületét az egyre hatékonyabb civil szféra alkothatja. A másik irányba történő építést a felülről jövő kezdeményezések jelentik, és ide volna ildomos besorolni a politikumot is. Megítélésem szerint és annak függvényében, hogy a politikum pontosan az adott pillanatokban és az adott helyzetekhez igazodva tartja fönn magát és ezáltal valamilyen értelemben a közösséget is, az adott pillanatoknak és a jelen pillanatnak a megélése illetve a hagyományosság és jó értelemben vett közösségi érdeknek az értelmezése, időnként olyan feszültségeket generálhat, ami a közösség szempontjából ilyen konfúzióhoz vezet. Tehát igazából nem tudják hová tenni a dolgokat. Szerintem ezt az ellentétet oly módon lehetne kibékíteni, hogy a politikum végre, egyszer, talán felismerné annak a szükségességét, hogy nem ártalmas és nem az ő hatalmát, illetve nem a politikumot magát veszélyeztetik azok a kezdeményezések, amiket szakértők képviselnek, hanem épp a közösség javát szolgálják. Sajnos a politikum úgy éli meg ezeket a kezdeményezéseket az esetek többségében, mint a személyüket érő támadásokat. Ennek értelmében, és ennek függvényében a kultúráról ugyanez mondható el. Sajnos, azt kell mondanom, hogy bár ez az eszményítettől nagyon messze van, a kultúra és a kultúrának a művelése, a fenntartása mindig az adott politikai helyzettől függ és függött. Tehát abban az esetben, ha a kultúra pénzelésére nincs elég lehetőség, akkor a politikum vagy alányúl vagy nem nyúl alá. Ennek függvényében alakulnak ki azok a helyzetek, amik a vajdasági magyar kultúrát is jellemzik. Erről lehetne értékítéletet mondani, és azt hiszem szükséges is értékítéletet mondani. Nem lehet modorosan félrenézni és véleményt  nem formálni erről. Azt hiszem, hogy mindenféleképp a közösség erkölcsi, sőt minden tekintetben történő megtisztulásához egyszer el kellene jutnia a közösségnek is. Itt nem vonom ki ebből a politikumot sem, a politikumra a közösség részeként tekintek. Tehát el kell jutni ahhoz a ponthoz, hogy számot kell vetnie magával, számot kell vetnie a hibáival, számot kell vetnie az előnyeivel, és mindezt összevetve kellene közvitát folytatni a hogyan továbbról. Ilyen hogyan tovább jellegű beszélgetések eddig is voltak ugyan, de igazából az őszinteség hiányzott mögüle. Ezek inkább a közösség megnyugtatására és a szerep, funkció biztosítására voltak eddig előlátva. Igazából azt az érdemi és őszinte szándékot nagyon kevés esetben lehetett benne felfedezni. Ilyenkor természetesen nagyon sokan elmondják a maguk véleményét, nem ritkán ezek nagyon epés megjegyzések, nagyon rosszindulatú megjegyzések, de a vélemények pontosan olyanok, mint maga a közösség. Nagyon jó lenyomata és tükörképe a közösségünknek az, hogy miképpen tud véleményt alkotni, saját magáról, a jövőjéről, múltjáról, egyebekről.  Ilyen módon ezeket, annak ellenére, hogy időnként nagyon kellemetlenek, el kell fogadni. Annak ellenére, hogy kellemetlenek és időnként ostobák is, a jó részét kellene beépíteni abba a programba, aminek mindig válaszolnia kellene a kihívásokra, de nem olyan módon, hogy a körülmények adta kihívásokra reakcióként ad választ, hanem azt mondja, hogy igen, ezen belül nekünk  van egy olyan célunk, van egy olyan normarendszerünk, ami mindenféleképp a mi közösségünk jövőjét szolgálja. De ehhez meg kell állapítani, hogy mi a közösség jövője és mi a célja.

 Sokszor hangoztatják, hangsúlyozzák, talán túlzottan is az írástudóknak, illetve a kommunikálni tudóknak a felelősségét. Eközben mintha nem tudnánk eldönteni, hogy felzárkózunke a globalizáció mentén az egyesült Európa és a határnélküliség mentén vagy pedig azt követjük, amit úgy hívnak, hogy nemzeti kultúra, nemzeti érdek. Összeegyeztethetőe  a kettő valamilyen formában a vajdasági magyar közösség tekintetében?

 Ez három kérdés. Az egyik kérdés és az egyik eldöntendő kérdés a közösség szempontjából kardinális, ez pedig az, hogy mit kezd az írástudóival. Az írástudóiból mit kovácsol össze: ellenzéket, saját maga ellenzékét alakítja ki, vagy pedig egy megkeseredett közösséget. Abban az esetben, ha ezt a dolgot eldönti, és felvállalja, személy szerint én azt hiszem, hogy a közösséget nem az ostoba emberek viszik előre, hanem azok az emberek, akik tudnak gondolkodni és hisznek abban, amit csinálnak. Ezeknek kellene valahogy a vitorlájába fújni a szelet, de sajnos ez nagyon véletlenszerűen történik meg. Ennek értelmében, amíg ezt a dolgot nem tudjuk eldönteni, addig nem is lehet válaszolni arra a kérdésre, hogy ez hogyan alakul. A nemzeti kultúra  amit én nagyon támogatok   terén nagyon sok mindent elmulasztottunk. Nem arról van szó, hogy féltéglával verjük a mellünket és hőzöngjünk és zászlót lengessünk, nem ettől lesz az ember, például a mi esetünkben, magyarabb, hanem attól lesz, hogy értékeli és érzékeli a kultúrát, benne él. Ez a kultúra nagyon békésen megfér az európai kultúrával, annak szerves része lesz. Bartók mondta azt, hogy igazából nem az a kérdés, hogy mi mit veszünk át az európai kultúrából, hanem az a kérdés, hogy mi mit adunk az európai kultúrának.  Tehát ezt a kisebbségérzetünket, ezt az állandósult, állapottá váló félelemérzetünket kellene levetkőznünk és azt mondani, hogy igen, mi ezt tudunk, ilyen házat tudunk építeni, abban az esetben igenis meg tudjuk azt is határozni, hogy mit tudunk majd adni az európai kultúrának. A magyar kultúra rendkívül befogadó, de az a sajátos konglomerátum, amit a magyar kultúra befogadás után magyar kultúrává gyúr, az egy olyan konglomerátum, aminek boldogan és büszkén lehetünk mi is a részei, és megkockáztatom azt is, hogy mi ennek igenis tevékeny alakítói voltunk, csak egyszer már tudatosítani kell azt, hogy ez nem egy olyan dolog, mint a papírzsebkendő, hogy zsebre vágom vagy eldobom, hanem egy olyan dolog, ami szerves része kell hogy legyen a mi identitásunknak és közösségünknek is. 

 Válságban vane maga a közösség, mint közösség, nem csak a vajdasági magyar közösségre levetítve? Ehhez kapcsolódóan válságban vane az, amit mini társadalomnak, vagyis családnak nevezünk?

 Ha megrendül az a tér, amelyben a közösség eddig jól érezte magát, és  ez alapjaiban parttalanná vált a globalizáció által, akkor úgy mondhatnánk, hogy igen, válságban van, mert nem látja a saját határait és lehetőségeit. Ugyanakkor szeretnék hinni abban, hogy mint minden kritikus állapotban, (és ezek a kritikus állapotok, fázisok, korszakok a társadalomban hullámszerűen jönnek), ebben is a család tud akkora bázis lenni, egy olyan építőkő, ami a későbbiek során ezeket a társadalmi normákat „helyrerázza”. Csak azt el kellene hinni, hogy a család igenis egy alapkő, rendkívül fontos, posztulátum, amire épül az egész társadalmunk. A magyar közösségnek   és ebben a vajdasági magyar közösség is benne van  végre ki kell hevernie azt a traumát, amit 90 évvel ezelőtt szerzett, amit 65 évvel ezelőtt szerzett, amit 20 évvel ezelőtt szerzett, amikor tényleg csupa ostorcsapás, vesszőfutás volt az osztályrésze, és azt kell mondani, hogy igen, ebből a válságból egyféleképpen tudok kilábalni és egyféleképpen tudok kimászni ebből a gödörből: ha erős családom van (megkockáztatom: népes családom van), és ezen belül világos erkölcsi normáim vannak, amit akár az egyház, akár az iskolázottság révén szerez meg az egyén, de még szerencsésebb volna, ha mind a kettőt beépítené abba a normarendszerbe és erkölcsi rendszerbe,  amit magának, mint követendő példát állítana fel. 

 Hogy fér meg egy ember életében a család, a családdal való törődés és a közéleti szerepvállalás?

 Nagyon békésen megfér. Annál is inkább, mert a családdal való törődés, a jövővel való törődés és a közélet vállalása kéz a kézben jár. A közösség vállalása, a család vállalása, a normális körülmények között való életének biztosítása a közélet maga. Nem önös célokra használva, hanem a közösség érdekeit szem előtt tartva kell a közéletet és a közéletiséget vállalni, és természetesen nem eltántorodni, és nem meghazudtolni azokat az elveket, amit egyébként évszázadok óta vallunk magunkénak, vallunk és azt hisszük, hogy ettől különbözünk a többi nemzettől. De itt nem is az a lényeg, hogy mitől különbözünk, hanem az, hogy miért lehetünk jobbak, mint a többi nemzet, illetve, hogy mi az az érték, amit mi a többi nemzetnek fel tudunk mutatni. 

 Húsvét kapcsán teszem fel a kérdést: a vajdasági magyar közösség vagy a vajdasági magyar hol van most jelképesen nagypéntek illetve feltámadás között?

 Hát ez egy nagyon jó kérdés, ezzel most megfogott. Szeretném hinni, hogy ott valahol félúton a feltámadás felé. Igen, ott.

http://www.nickodemus.tuum.org/2010_1_pdf/2010_1_21_27_papparpad.pdf

 Megjelent Ni©kodémus, a halaódó szellem tavaszi száma.

Mutasd nekik az utat, melyen járniuk kell – papok és politikusok a periodika számának témája.

A kiadvány tartalmából:  

-         „Igyekszem a keresztény értékrend szerint élni és egyben jó politikus lenni”- interjú Kovács Elvira köztársasági képviselővel.

-         Miért választotta a papi hivatást? – tette fel munkatársunk a kérdést Ft. Palatinus Istvánnak, a szabadkai Szent György egyházközösség plébánosának.

-         Jámbor: Papból politikus, politikusból költő. Hicsik Dóra életrajzi írása.

-         „A közösség vállalása, a család vállalása, a normális körülmények között való életének biztosítása a közélet maga” – mondja dr. Papp Árpád.

-         Irányítószám: 1053 Budapest V: kerülete. Barangolás Budapest belvárosában

-         A lelkipásztor erőforrásai – Mengyán Szofia evangélikus segédlelkész írása.

-         Másol + beilleszt: Káich Katalin: Húsvéti kommentárok

-         Gasztró rovat Kern Ágnessel, avagy Képviselőfánk uraság és Barátfüle atya vitája

-         Munkatársunk arra volt kíváncsi, hogy elkülöníthető-e az egyházi és a hagyományos értelemben vett élet egymástól egy állandó diakónus életében. Kérdéseire Kovács Csaba válaszolt.

-         „Esendő kis szolgák vagyunk; de amit megtennünk szükséges volt, megtettük”. – Móricz Árpád Bácskossuthfalva református lelkésze. Ötgyermekes családapa. Papi hivatásról kérdezte munkatársunk.

-         Kiból lesz rabbi a különböző korokban, ez sok mindennek a függvénye – mondja dr. Schőner Alfréd főrabbi, a budapesti Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem rektora.

-         Közbeszéd: Ma is nőnek fel közöttünk Kosztolányik

-         Bizonyára dilemát okozna számára, hogy mit válasszon, ha a Szerbiában várható pápalátogatás alkalmából a pápai mise zenei vezénylésére és a szentatya vacsorájának elkészítésére is felkérnék. A papi hivatás, reverenda és a keresztény értelmiségiek ügyében viszont határozott nézetei vannak.  Ft. Paskó Csaba: római katolikus pap, az egyházmegye karnagya, író, értelmiségi társaság vezetője.

-         Mit tenne Jézus?

-         Pap vagy te mindörökké – Papság – Teológia az ószövetségi időktől napjainkig

-         Képeslap, Közbeszéd, Könyvespolc, Agyament – a folyóirat megszokott rovatai.

 A lap megrendelhető a TUUM Egyesület irodájában (tel.: +381-24-533-797; e-mail: nick@tuum.org). Az újraolvasás szerelmeseinek: www.nickodemus.org

 www.nickodemus.tuum.org/2010_1_pdf/2010_1_1_cimlap.pdf

 Írta: Negyela László Márk

 Bizonyára dilemát okozna számára, hogy mit válasszon, ha a Szerbiába látogató pápalátogatás alkalmából a pápai mise zenei vezénylésére és a szentatya vacsorájának elkészítésére is felkérnék. A papi hivatás, reverenda és a keresztény értelmiségiek ügyében viszont határozott nézetei vannak. Ft.Paskó Csaba: római katolikus pap, az egyházmegye karnagya író, értelmiségi társaság vezetője. 

A XXI. században a papság ugyanazt jelenti, mint amit kétezer évvel ezelőtt vagy ezer évvel ezelőtt jelentett –mondja Ft. Paskó Csaba, a szabadkai Székesegyház karnagya.

- Az embernek van hivatása, elhivatottsága és küldetése. Az elhivatottságot és a hivatást az ember vagy érzi vagy nem. Ha érzi, akkor eltökélten, elszántan megindul ezen az úton, majd miután a teológiai útja véget ért, akkor kap egy küldetést, egy felhatalmazást, felszentelik, és megindul ezen az útján, amely alapvetően az Örömhír, az evangélium továbbadását jelenti. Azt hiszem, hogy a papi hivatásnak és a papi feladatoknak mindig is ez volt az alapvető célja, feladata, és ez a XXI. században sem változik. Még akkor sem, ha esetleg változnak a körülmények, amiben ez a hivatás létrejön és az Örömhír átadása más formákban történik. Gondoljunk arra, hogy 100-200 évvel ezelőtt szószékról prédikáltak, ma viszont már használhatjuk a rádió hullámhosszait, a média nyújtotta számtalan lehetőséget. Talán a legmodernebb ilyen eszköz az internet, amin keresztül megszólíthatunk embereket. A papi hivatás továbbra is az, ami kétezer évvel ezelőtt volt, vagyis az evangélium hirdetése: „Tegyetek tanítványaimmá és kereszteljetek meg mindenkit, az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében”. Ez a fő formula a papi hivatásban megmaradt, és azt hiszem, ennek a XXI. században és a XXII. században sem szabad változnia. Csak a mód és az eszközök, amelyekkel ezt tesszük, azok változhatnak.

- Nem válik személytelenné az interneten kereszüli pasztoráció?

- Nyilván sokkal személyesebb, ha két ember találkozik és élmény szinten történő igehirdetéséről van szó. Személyesebb, ha ezt az ember egy életpéldán keresztül látja, tapasztalja meg, a helyi hitoktató, plébános vagy káplán életpéldáján keresztül. Egészen más, ha én „felmegyek” az internetre, hogy elolvassam a szentek életét. Igaz, így olyan információt szerezhet az ember és olyan tudásban erősödhet meg a média által vagy akár az interneten keresztül, amilyenre száz évvel ezelőtt nem volt lehetősége. Száz évvel ezelőtt talán sokkal erőteljesebb volt az a megtartó közösség, a kisközösség, a faluközösség, a városokon belül szervezkedő különböző egyletek, civil csoportosulások, amelyek megőrizték, megtartották az embert. Ma egy erőteljesebb, plurális, azaz többértékű társadalmi rendszerben élünk (gyakorlatilag ezt egyfajta liberalizmusnak is nevezhetjük), amiben szinte mindenkinek igaza van, mindenki a saját értékét és a portékáját próbálja érvényre juttatni. Ebben a sokszínűségben kell megtalálni a keresztény értékrendet. Ezt viszont csak akkor tudom, ha én erről tudomást szerzek, ha én ezt intellektuális szinten is meg tudom élni. Nekem az a tapasztalatom, hogy a kereszténység alapvetően egy intellektuális vallás. Ha nem intellektuális, akkor viszont kell, hogy legyen egy nagyon erős megtartó közösség, egy megtartó hagyomány, amelybe én beleszületek, ami engemet kinevel, ami engemet megerősít és megtart. Ezek az összetartó közösségek azok, amelyek hiányoznak, és pont ezért szakad rá a társadalomra egy hihetetlen nagy ateizmus, nem is ateizmus, hanem közömbösség. Közömbösség, amely abból fakad, hogy az emberek nem tudják, nem ismerik a saját hitüket. Aki viszont erre nyitott és érdeklődő, az nem csak hittanórán, hanem másutt is egy csomó információt meghallgat. Ilyen értelemben értem és gondolom, hogy a médiának komoly és fontos szerepe van, még akkor is, ha a körülmények és az események megváltoztak.

- A fiatalabb papok nem vagy csak ritkán hordanak reverendát és papi civilt. A reverenda a pap szükséges eszköze vagy jellemzője, vagy jel esetleg protestálás a világban?

Az interjú folytatása a lap nyomtatott változatában olasható

www.nickodemus.tuum.org/2010_1_pdf/2010_1_63_68_paskocsaba.pdf

 Nagyszombaton a Katolikus Egyház Krisztus sírjánál időzik, az ő szenvedéséről és haláláról elmélkedik. Az oltár megfosztva áll, a szent áldozatot nem mutatják be a nagyszombat éjszakai szentmiséig. A szentáldozás ezen a napon csak a haldoklóknak, szent útravalóként szolgáltatható ki.