Írta: Fehér Márta
dr. Papp Árpád néprajzkutató, kulturális antropológus. A Magyar Nemzeti Tanács elnöki tanácsadója, a Kiss Lajos Néprajzi Társaság elnöke. Öt gyermek édesapja.
Papok és politikusok. Közösségépítés a feladata mind a kettőnek. Mennyiben különbözik ez a két feladat? Miben más egy politikus, egy közéleti személyiség feladata?
Az én megítélésem szerint abban az általános formában különbözik az egyház közösségépítő szerepe a politikusékétól, hogy míg az egyháznak teljesen kialakult, évezredeken keresztül kialakult elvi és erkölcsi rendszere van, addig a politikum sajnos mindig a napi lehetőségek és esélyek mentén kell, hogy megfogalmazza azt a feladatkört és azt a normarendszert, amelyet magáénak vall, amit a későbbiek során a közügy hasznára fordít. Ennek értelmében és ennek függvényében azt kell mondani, hogy a politikum ily módon sokkal inkább változékony és arculatváltó. Ennek függvényében kell értelmeznünk azt is, hogy az emberhez a közösség milyen módon viszonyul, úgy az egyházi normarendszerhez, úgy az általános normarendszerhez, úgy az erkölcshöz és ugye, a politikumhoz. Számtalanszor a történelem folyamán a magyar közösség megélte azt, hogy időnként a józan paraszti észnek, vagy a józan észnek ellentmondó döntések sorozatához kellett igazodnia. Az adott pillanatban ezt különbözőképpen értékelhették, de sajátos módon ezt soha nem akkor lehet értékelni és értelmezni, amikor az adott döntés megszületik, hanem később a történelem hozza meg az ítéletét.
A vajdasági magyar közösség esetében milyen elvek mentén folyik most a közösségépítés?
Az én olvasatomban jelen pillanatban két oldalról történik közösségépítés. A közösségépítés hagyományos módja az alulról történő építkezés, aminek a szféráját, a területét, a felületét az egyre hatékonyabb civil szféra alkothatja. A másik irányba történő építést a felülről jövő kezdeményezések jelentik, és ide volna ildomos besorolni a politikumot is. Megítélésem szerint és annak függvényében, hogy a politikum pontosan az adott pillanatokban és az adott helyzetekhez igazodva tartja fönn magát és ezáltal valamilyen értelemben a közösséget is, az adott pillanatoknak és a jelen pillanatnak a megélése illetve a hagyományosság és jó értelemben vett közösségi érdeknek az értelmezése, időnként olyan feszültségeket generálhat, ami a közösség szempontjából ilyen konfúzióhoz vezet. Tehát igazából nem tudják hová tenni a dolgokat. Szerintem ezt az ellentétet oly módon lehetne kibékíteni, hogy a politikum végre, egyszer, talán felismerné annak a szükségességét, hogy nem ártalmas és nem az ő hatalmát, illetve nem a politikumot magát veszélyeztetik azok a kezdeményezések, amiket szakértők képviselnek, hanem épp a közösség javát szolgálják. Sajnos a politikum úgy éli meg ezeket a kezdeményezéseket az esetek többségében, mint a személyüket érő támadásokat. Ennek értelmében, és ennek függvényében a kultúráról ugyanez mondható el. Sajnos, azt kell mondanom, hogy bár ez az eszményítettől nagyon messze van, a kultúra és a kultúrának a művelése, a fenntartása mindig az adott politikai helyzettől függ és függött. Tehát abban az esetben, ha a kultúra pénzelésére nincs elég lehetőség, akkor a politikum vagy alányúl vagy nem nyúl alá. Ennek függvényében alakulnak ki azok a helyzetek, amik a vajdasági magyar kultúrát is jellemzik. Erről lehetne értékítéletet mondani, és azt hiszem szükséges is értékítéletet mondani. Nem lehet modorosan félrenézni és véleményt nem formálni erről. Azt hiszem, hogy mindenféleképp a közösség erkölcsi, sőt minden tekintetben történő megtisztulásához egyszer el kellene jutnia a közösségnek is. Itt nem vonom ki ebből a politikumot sem, a politikumra a közösség részeként tekintek. Tehát el kell jutni ahhoz a ponthoz, hogy számot kell vetnie magával, számot kell vetnie a hibáival, számot kell vetnie az előnyeivel, és mindezt összevetve kellene közvitát folytatni a hogyan továbbról. Ilyen hogyan tovább jellegű beszélgetések eddig is voltak ugyan, de igazából az őszinteség hiányzott mögüle. Ezek inkább a közösség megnyugtatására és a szerep, funkció biztosítására voltak eddig előlátva. Igazából azt az érdemi és őszinte szándékot nagyon kevés esetben lehetett benne felfedezni. Ilyenkor természetesen nagyon sokan elmondják a maguk véleményét, nem ritkán ezek nagyon epés megjegyzések, nagyon rosszindulatú megjegyzések, de a vélemények pontosan olyanok, mint maga a közösség. Nagyon jó lenyomata és tükörképe a közösségünknek az, hogy miképpen tud véleményt alkotni, saját magáról, a jövőjéről, múltjáról, egyebekről. Ilyen módon ezeket, annak ellenére, hogy időnként nagyon kellemetlenek, el kell fogadni. Annak ellenére, hogy kellemetlenek és időnként ostobák is, a jó részét kellene beépíteni abba a programba, aminek mindig válaszolnia kellene a kihívásokra, de nem olyan módon, hogy a körülmények adta kihívásokra reakcióként ad választ, hanem azt mondja, hogy igen, ezen belül nekünk van egy olyan célunk, van egy olyan normarendszerünk, ami mindenféleképp a mi közösségünk jövőjét szolgálja. De ehhez meg kell állapítani, hogy mi a közösség jövője és mi a célja.
Sokszor hangoztatják, hangsúlyozzák, talán túlzottan is az írástudóknak, illetve a kommunikálni tudóknak a felelősségét. Eközben mintha nem tudnánk eldönteni, hogy felzárkózunke a globalizáció mentén az egyesült Európa és a határnélküliség mentén vagy pedig azt követjük, amit úgy hívnak, hogy nemzeti kultúra, nemzeti érdek. Összeegyeztethetőe a kettő valamilyen formában a vajdasági magyar közösség tekintetében?
Ez három kérdés. Az egyik kérdés és az egyik eldöntendő kérdés a közösség szempontjából kardinális, ez pedig az, hogy mit kezd az írástudóival. Az írástudóiból mit kovácsol össze: ellenzéket, saját maga ellenzékét alakítja ki, vagy pedig egy megkeseredett közösséget. Abban az esetben, ha ezt a dolgot eldönti, és felvállalja, személy szerint én azt hiszem, hogy a közösséget nem az ostoba emberek viszik előre, hanem azok az emberek, akik tudnak gondolkodni és hisznek abban, amit csinálnak. Ezeknek kellene valahogy a vitorlájába fújni a szelet, de sajnos ez nagyon véletlenszerűen történik meg. Ennek értelmében, amíg ezt a dolgot nem tudjuk eldönteni, addig nem is lehet válaszolni arra a kérdésre, hogy ez hogyan alakul. A nemzeti kultúra amit én nagyon támogatok terén nagyon sok mindent elmulasztottunk. Nem arról van szó, hogy féltéglával verjük a mellünket és hőzöngjünk és zászlót lengessünk, nem ettől lesz az ember, például a mi esetünkben, magyarabb, hanem attól lesz, hogy értékeli és érzékeli a kultúrát, benne él. Ez a kultúra nagyon békésen megfér az európai kultúrával, annak szerves része lesz. Bartók mondta azt, hogy igazából nem az a kérdés, hogy mi mit veszünk át az európai kultúrából, hanem az a kérdés, hogy mi mit adunk az európai kultúrának. Tehát ezt a kisebbségérzetünket, ezt az állandósult, állapottá váló félelemérzetünket kellene levetkőznünk és azt mondani, hogy igen, mi ezt tudunk, ilyen házat tudunk építeni, abban az esetben igenis meg tudjuk azt is határozni, hogy mit tudunk majd adni az európai kultúrának. A magyar kultúra rendkívül befogadó, de az a sajátos konglomerátum, amit a magyar kultúra befogadás után magyar kultúrává gyúr, az egy olyan konglomerátum, aminek boldogan és büszkén lehetünk mi is a részei, és megkockáztatom azt is, hogy mi ennek igenis tevékeny alakítói voltunk, csak egyszer már tudatosítani kell azt, hogy ez nem egy olyan dolog, mint a papírzsebkendő, hogy zsebre vágom vagy eldobom, hanem egy olyan dolog, ami szerves része kell hogy legyen a mi identitásunknak és közösségünknek is.
Válságban vane maga a közösség, mint közösség, nem csak a vajdasági magyar közösségre levetítve? Ehhez kapcsolódóan válságban vane az, amit mini társadalomnak, vagyis családnak nevezünk?
Ha megrendül az a tér, amelyben a közösség eddig jól érezte magát, és ez alapjaiban parttalanná vált a globalizáció által, akkor úgy mondhatnánk, hogy igen, válságban van, mert nem látja a saját határait és lehetőségeit. Ugyanakkor szeretnék hinni abban, hogy mint minden kritikus állapotban, (és ezek a kritikus állapotok, fázisok, korszakok a társadalomban hullámszerűen jönnek), ebben is a család tud akkora bázis lenni, egy olyan építőkő, ami a későbbiek során ezeket a társadalmi normákat „helyrerázza”. Csak azt el kellene hinni, hogy a család igenis egy alapkő, rendkívül fontos, posztulátum, amire épül az egész társadalmunk. A magyar közösségnek és ebben a vajdasági magyar közösség is benne van végre ki kell hevernie azt a traumát, amit 90 évvel ezelőtt szerzett, amit 65 évvel ezelőtt szerzett, amit 20 évvel ezelőtt szerzett, amikor tényleg csupa ostorcsapás, vesszőfutás volt az osztályrésze, és azt kell mondani, hogy igen, ebből a válságból egyféleképpen tudok kilábalni és egyféleképpen tudok kimászni ebből a gödörből: ha erős családom van (megkockáztatom: népes családom van), és ezen belül világos erkölcsi normáim vannak, amit akár az egyház, akár az iskolázottság révén szerez meg az egyén, de még szerencsésebb volna, ha mind a kettőt beépítené abba a normarendszerbe és erkölcsi rendszerbe, amit magának, mint követendő példát állítana fel.
Hogy fér meg egy ember életében a család, a családdal való törődés és a közéleti szerepvállalás?
Nagyon békésen megfér. Annál is inkább, mert a családdal való törődés, a jövővel való törődés és a közélet vállalása kéz a kézben jár. A közösség vállalása, a család vállalása, a normális körülmények között való életének biztosítása a közélet maga. Nem önös célokra használva, hanem a közösség érdekeit szem előtt tartva kell a közéletet és a közéletiséget vállalni, és természetesen nem eltántorodni, és nem meghazudtolni azokat az elveket, amit egyébként évszázadok óta vallunk magunkénak, vallunk és azt hisszük, hogy ettől különbözünk a többi nemzettől. De itt nem is az a lényeg, hogy mitől különbözünk, hanem az, hogy miért lehetünk jobbak, mint a többi nemzet, illetve, hogy mi az az érték, amit mi a többi nemzetnek fel tudunk mutatni.
Húsvét kapcsán teszem fel a kérdést: a vajdasági magyar közösség vagy a vajdasági magyar hol van most jelképesen nagypéntek illetve feltámadás között?
Hát ez egy nagyon jó kérdés, ezzel most megfogott. Szeretném hinni, hogy ott valahol félúton a feltámadás felé. Igen, ott.
http://www.nickodemus.tuum.org/2010_1_pdf/2010_1_21_27_papparpad.pdf
