Írta: Negyela László Márk
A XII. és XIII. században kivételes mértékben megnövekedett a szegénység vallásos értékelése. Eretnek mozgalmak, mint a humiliati, a valdensek, a katharok, a beginák és beghardok, a szegénységben a Jézus és az apostolok hirdette eszmények megvalósításának első számú és leghatékonyabb eszközét látták. E mozgalmak mederbe terelésére ismerte el a pápa a XIII. század elején a két kolduló szerzetesrendet, a dominikánusokat és a ferenceseket. Mint látni fogjuk azonban, a szegénység misztikája a ferenceseknél olyan válságot eredményezett, amely a rend létét fenyegette. Hiszen maga az alapító dicsőítette az abszolút szegénységet, amely Madonna Povertává lett a számára.
Ferenc 1182-ben egy gazdag kereskedő fia-ként született Assisiben. 1205-ben zarándokolt először Rómába, és egy szép napon letelepedett egy koldus helyére a Szent Péter-bazilika előtt. Egy másik alkalommal megcsókolt egy leprást. Miután visszatért Assisibe, két esztendeig remeteként élt egy templom mellett. Ferenc 1209-ben értette meg igazi hivatását, amikor Máté evangéliumának híres szakaszát hallgatta: „Betegeket gyógyítsatok, poklosokat tisztítsatok (…) Ne szerezzetek aranyat, se ezüstöt…” Ettől kezdve betű szerint betartja ezeket a szavakat, amelyeket Jézus intézett az apostolokhoz. Néhány tanítvány csatlakozik hozzá, Ferenc pedig megszerkeszt egy elég rövid és sommás Regulát. 1210-ben újból Rómába megy, hogy engedélyt szerezzen III. Ince pápától. A pápa beleegyezik, azzal a feltétellel, hogy Ferenc egy kisebb (minor) rend vezetője lesz (innen ered a ferenceseknek adott minorita elnevezés). A szerzetesek Itáliaszerte szétszé-lednek és prédikálnak, évente egyszer, Pünkösdkor gyűlnek össze mindannyian. 1217-ben Ferenc Firenzében megismerkedik Ugolino bí-borossal, aki apostolkodásának nagy tisztelője. A rá következő évben a Poverello Domonkossal is találkozik, aki azt javasolja, hogy egyesítsék a két rendet. Ferenc azonban elutasítja.
Az 1219-es összejövetelen Ugolino egyes műveltebb szerzetesek javaslatát követve a Re-gula módosítását kéri, sikertelenül. Mindeköz-ben a ferences térítők már külföldre is kezdenek eljutni. Ferenc tizenegy testvérrel a Szentföldre hajózik, és elszántan arra, hogy a szultán előtt prédikál, látogatást tesz a muszlikok táborában, ahol barátságosan fogadják. Kevéssel ezután hírt kap arról, hogy a két általa kinevezett káplán megváltoztatta a Regulát és kiváltságokat kapott a pápától, s ekkor tüstént visszatér Itáliába. Megtudja, hogy egyes testvéreket Franciaországban, Németországban és Magyarországon eretnekséggel vádoltak; emiatt dönt úgy, hogy elfogadja a pápa hivatalos támogatását. Ettől fogva a szerzete-sek szabad közössége szabályos renddé válik, kánonjogi fennhatóság alatt. 1223-ban III. Honorius új regulát hagy jóvá, Ferenc pedig lemond a rend irányításáról. A következő évben visszavonul Veronába. Ebben a remeteségben kapja meg a stigmákat. Nagybetegen, majdnem vakon, mégis sikerül megírnia a Naphimnuszt, a testvéreknek szóló intelmeket és Testamentumát.
Ferenc ebben a megrendítő szövegben próbálja utoljára megvédeni rendje igazi hivatását. Szeretettel emlegeti a kétkezi munkát, és azt kéria testvérektől, „ha munkánként nem adnák meg a bért, járuljanak ;»az Úr asztalához«, vagyis ajtóról ajtóra járva kéregessünk alamizsnát”. Arra inti a testvéreket, hogy „templomokat, szegényes hajlékokat és minden épületet, amelyet számunkra emelnek, csak abban az esetben fogadjanak el, ha azok illenek a szent szegénységhez, melyet a regulában megígértünk. És mindig csak mint jövevények és zarándokok lakjunk bennük. Az engedelmesség nevében szigorúan megtiltom minden testvéremnek, hogy akár személyesen, akár mások közvetítésével kiváltságlevelet merészeljenek kérni a római kúriától templom vagy valamilyen hely részére, prédikáció ürügyén vagy éppen testi üldöztetés esetén…”
Ferenc 1226-ban halt meg, s alig két év múlva kanonizálta az a IX. Gergely pápa, aki előzőleg Ugolino bíborosként Ferenc barátja volt.
