Írta: Hicsik Dóra
Manapság nem divat szegénynek lenni. Még a nincstelen is úgy öltözik, él, beszél, mintha vagyona lenne. Nem divat a szegénység. Nem divat bevallani, hogy nekem ennyire telt, de becsülettel szereztem, megdolgoztam érte, ennyi jutott Istentől.
Nem divat elgondolkodni azon sem, hogy miért is élünk, mire is van szükségünk, mitől is leszünk szegények, gazdagok.
Mi a szegénység? Lelki? Testi? Szellemi? Látható? Láthatatlan? Bennünk van, vagy körülöttünk? Ki a felelős érte?
Ki a szegényebb? A tehetős, de magányos ember, aki saját magát fényképezi Párizsban, mert egyedül van, vagy a sokgyermekes család, ahol beszélgetnek tévézés helyett, mert nincs tévéjük, s nincs fényképezőgépük sem? Hogy mit jelent a beszélgetés, csak az tudhatja, aki már tapasztalta a csendet, a magányt. Mi a jobb? Egyedül látni magunkat egy fényképen, vagy fénykép nélkül visszaemlékezni valamire, ami szép, meghatározó, s örökre a lelkünkbe égett, hogy átsegítsen bennünket a kilátástalan helyzetben?
Amikor külföldön járok, vagy külföldiekkel beszélgetek, mindig csodálkoznak, hogyan tudok mosolyogni a 90-es éveken. Hiszen háború volt, zárlat, áramkorlátozás, infláció. És én csak mosolygok mindezen. Honnan is tudhatnák, milyen jó volt nekem akkor! Hiszen gyerek vol-tam, sokan vettek körül – áramszünetben nálunk gyűltek össze a rokonok –, szerettek. Nem tudtam, mi hiányzik, hiszen mindenem megvolt.
Ma már kitárult a világ, és csak olyan dolgok vesznek körül, amire nincs szükségem, Csak a vadászösztön működik: kell, minden kell! Minek? Mennyi időre? Mindegy. Újra meg kell tanulni vágyakozni, kivárni, meglepődni, megörülni, mert ezek nélkül mi értelme az életnek?
Szabó Magda írónő írt arról, milyen kevés pénzből éltek az első világháború után, mint olyan sokan, s ajándékba mégis mindig csodákat kapott: egy naplementét, egy erdei utat. Ha valami szépet láttak, azt mondták neki: Látod, milyen szép! Kell? A tiéd... Amikor én adok ajándékba egy erdőt, a sárga színt vagy egy érzést, csak néznek rám, mi történt, mi ez. Hozzá kell szoktatni az embereket, hogy az is lehet ajándék, amiért nem kell pénzzel fizetni.
Ki számít szegénynek, gazdagnak? Lehet-e egyáltalán ilyen kérdés? Hiszen nincs különbség ember és ember között. Még akkor sem, ha egyikük bádogházban él, másikuk pedig üvegpalotában. Em-ber mindkettő, csak egyiküknek több szerencséje volt. De vajon sze-rencse-e? Nevezhető-e szerencsé-nek, ha csak érdekbarátok vesznek körül, ha a kutya mellett riasztót kell beszerelni, ha mindenben kételkedünk, ha kiveszik belőlünk a nevetés, a szeretet, az emberség?
Mindenki ismeri Móricz Zsigmond Hét krajcár című novelláját, amelyben az édesanya mosáshoz készül, s egyesével szedi, keresi a krajcárokat a szappanra, míg végül az utolsót egy koldus adja oda neki. A helyzet annyira abszurd és hihe-tetlen, hogy nevetni kezd, kacag saját nyomorúságán. Ki lenne ma erre képes? Ezért is szeretem az irodalmat, észrevétlenül lopja be a lelkembe a szépet, a jót, s úgy vagyok tapasztalt, hogy ki se léptem a világba. Csoda. Megkímél attól, hogy saját bőrömön érezzem valami hiányát, vagy éppen káros többletét. Úgy ismerem a szegénységet, hogy soha nem voltam éhes, s úgy tett gazdaggá, hogy nem lettem önző.
Megkérdezték egyszer Esti Kornélt, mi lenne a következő életében, választhat, lehet gazdag, élhetne külföldön, bármit megkaphatna. Mi lenne akkor? Esti csak annyit válaszolt, hogy az akkor más ember lenne, nem ő. S ő köszöni, de nem kéri más ember életét... Köszönöm, jól vagyok, én sem kérem más ember életét.
