Míg a szent örömmel várta a halált, ugyanez nem mondható el a bűnösök nagy tömegéről. Őket arra kellett biztatni, hogy fogadják megbékélve az életből való távozás pillanatát, de még inkább e pillanat fenyegető közelségére kellett emlékeztetni őket, hogy még időben meg tudják bánni bűneiket. Ezért a szent helyeken található képek és prédikációk egyaránt azt a célt szolgálták, hogy figyelmeztessék a híveket a halál közelségére és elkerülhetetlenségére, s a pokolbeli gyötrelmek szörnyűségeire.
Ez a téma népszerűbb volt a középkorban (de a későbbi korokban is). Nem véletlenül, hiszen azokban az időkben az élet sokkal rövidebb volt a mainál: a szűnni nem akaró háborús helyzetekben az emberekkel könnyen végzett egy-egy járvány vagy éhínség. A halál pedig elkerülhetetlenül mindenhol jelenvalónak látszott. Sokkal inkább, mint ma, amikor igyekszünk elfelejtkezni róla, a temetőkbe száműzni, megnevezése helyett körülírni, vagy egyszerűen leredukálni.
Az irodalomban a halál diadalának motívuma a XII. században jelenik meg, Hélinand de Froidmont Vers de la mort-jával, s ezt folytatja különféle változatokban az „ubi sunt” költői toposza is (hol vannak a valaha volt szép nők, az egykori ragyogó városok, minden elenyész). A középkorban a halál fájdalmas, de otthonos dolognak tűnt, egyfajta állandó – s olykor szinte bohócszerepet játszó – szereplőnek az élet színpadán.
Számos középkori freskóciklus – például a pisai Camposantóban – a „halál diadalmenetét” állítja szemünk elé. Rómában, a győztes vezérek daiadalmenetében a díszszekéren mindig ott állt a győztes mellett a rabszolga is, aki örökké azt ismételgette neki: „emlékezz rá, hogy ember vagy”, egyfajta „momento mori”-ként. Ennek alapján keletkezett a „diadalmenetek” (trionfi) irodalmi műfaja (például Petrarcánál), amelyek között mindig ott van „a halál diadala” is, a halálé, mely győzedelmeskedik minden emberi hiúság, az idő és hírnév fölött.
A halál diadala szorosan kötődik az utolsó ítélet képéhez, amely a hívek figyelmeztetésének másik formája, s számos színházi játék és karneváli jelenetes kocsi témájául szolgált (például Vasarinál).
Más illusztrált történetek három lovagot állítanak elénk, akik az erdőben három csontvázzal találkoznak, s ezek mintegy tükör által tárják eléjük a valamennyiünre váró közeli jövőt ( a gyakori felirat szerint „voltunk, ami vagytok – lesztek, ami vagyunk”). Vagy bomló holttestre lelnek, s egy szerzetes figyelmezteti őket a reájuk váró sorsra. Ezt a témát sok freskó dolgozza fel, így a vezzolanói Szűz Mária apátságban a Három élő és három halott találkozása (XIV. század), a cremonai San Luca sekrestyéjében a Három élő és három halott párbeszéde, vagy a clusonei Oratorio dei Disciplini (XV. század) részben megcsonkult külső falfestménye, amelyen a halál diadalának témája összefonódik a haláltáncéval.
A modern korban – talán pont az első anatómiai tantermek megjelenésével párhuzamosan – a diadalmenet karneváli képét a bűnbánati irodalom váltja fel a haláltusa egyes mozzanatainak részletes és hátborzongató leírásával. Ilyen például Sebastiano Pauli szövege is.
A modern irodalomban is számtalan változatát találjuk a halál diadalának: elég Baudelaire-t, vagy DeLillót idéznünk.
A halál bemutatásának másik, tudós körökben és népi közegben egyaránt gyakori formája volt a haláltánc, amely a szent helyeken és a temetőkben zajlott. A neolatin nyelvekben bevett „macabro” elnevezésének etimológiája vitatott
–talán arabból vagy héberből származik, talán egy Macabré hangzású személynévből–, s magát a rítust minden bizonnyal a XIV. századi nagy pestisjárványok okozta rettenet hívta életre, nem a félelem fokozására, hanem éppen a félelem eloszlatására, és a végső percbe vetett bizalom megerősítésére. A tánc pápákat, császárokat, szerzeteseket vagy szép fiatal lányokat vonultat fel, akik a csontvázakkal összefogózódva táncot lejtenek az élet mulandóságát s a gazdagság, kor és hatalom minden különbségének kiegyenlítődését szemléltetve. Egyik legkorábbi, 1424-ből származó képi ábrázolása csupán metszetreprodukciókon maradt ránk a párizsi Église des Innocets-ből.
A reneszánsz idején kis formátumú könyvek népszerűsítették fametszetek sorozatán keresztül a haláltáncot. A leghíresebbek Hans Holbeintől származnak, s mind a mai napig újra kiadják őket. Ezeken a mindennapi élet vagy a bibliai elbeszélések jelenetein egy-egy csontváz áll a főszereplők mellett, jelezve, hogy a halál mindig lesben áll, s elválaszthatatlan társa az emberi életnek.
A XVII. században a „camera obscura” új technikájával vetített első képek közül igen sok csontvázat ábrázolt, s a haláltánc talán legutolsó – és egyik leghíresebb– példájával Ingmar Bergman A hetedik pecsét c. filmjében találkozunk.
