Írta: Balog Anikó
A mindössze 21 éves Hallgató Nóra már egy éve a szabadkai mentő-állomáson dolgozik. Azt mondja, azért könnyű a munkája, mert egy jó csapat tagja, ahol mindenki pozitív gondolkodású, életvidám ember. Ilyenek annak ellenére, hogy nap mint nap életekért küzdenek, olykor kudarcot vallanak. Nem egyszer pedig túl későn érnek a helyszínre és szem-besülniük kell a halállal, sőt szembesíteni a hozzá-tartozókat a megváltoz-tathatatlannal. Munkájáról, az élet-halál viszonyról és saját halálközeli élményéről mesél Nóra.
- Mi is pontosan a feladatod a mentőállomáson?
- Fontos elmondanom, hogy háromtagú csapatokban dolgozunk: van egy sofőr, orvos valamint egy technikus. Én ennek a technikusnak a segédje vagyok. Bennünket általában újraélesztésekhez hívnak. Adrenalinnal teli munka a miénk: mi vagyunk az első személy, akivel egy baleset után kontaktusba kerül a sérült, és azonnal kell cselekednünk, ha meg szeretnénk menteni az életét.
- Hogyan lehet feldolgozni egy ember halálát, aki voltaképp a szemed előtt halt meg?
- Sikeres újraélesztés nagyon ritkán fordul elő. Sok tényező befolyásolja a mentést: hogy melyik városrészből érkezett a hívás, milyenek az útviszonyok, mikor vették észre, hogy a beteg esetleg eszméletlen. Mi a lelkünket is kitesszük egy-egy beteg életben tartásáért, de amikor megszűnnek a vitális funkciók, akkor már csak néhány perc és beáll az agyhalál. Erről beszélni nem szoktunk. Valamilyen szinten elkönyveljük magunkban, azzal a tudattal együtt, hogy mi mindent megtettünk.
- A halálhírt a hozzátartozókkal beszélni nagyon nehezen lehet...
- Ez változó. Attól függ, hogy egy régóta betegeskedőről vagy egy hirtelen, fiatalon elhunyt valakiről van-e szó. Az emberek mind-mind másképpen reagálnak. Ilyenkor már csak az a dolgunk, hogy elmondjuk nekik, mi a teendő, miután mi elmegyünk.
- Miként tekintesz az elmúlásra, egyáltalán ,,elmúlunk-e”?
- Úgymond én már megéltem a halált. Háromszor. Valójában nem tudunk róla semmit. Csak elképzelhetjük, hogy mi lehet utána, ezért is félünk tőle. Azt gondolom, hogy akik meghaltak, azoknak már könnyebb, mi meg sajnos életünk végéig érezzük az ő hiányukat. Mert minden ember ér, ért valamit a Földön. Négy évvel ezelőtt volt egy balesetem, melynek során 20 percre elveszítettem az eszméletemet. Ekkor láttam azt a bizonyos fényt, csak láttam, de én magam sötétben voltam. A fény pozitív hatást keltett bennem, de küzdöttem, hogy visszatérjek. Szerintem a halál után csak jobb lehet, megszűnik a küzdelem, megszűnnek a fájdalmak. Vannak egyházi tanítások meg mítoszok arról, hogy létezik mennyország, pokol, purgatórium. Szerintem bármi is vár bennünket az csakis valami jó lehet.
- Ezek után megváltozott-e az életed?
Bár akkor még csak egy kamaszlány voltam, mégis teljesen megváltozott az életem ez után az ,,élmény” után. Mindennap örültem és a mai napig is örülök annak, hogy reggel felébredek. Minden napban találok örömet. Amikor megmentjük valaki életét, nagyon fel tud tölteni. Úgy érzem, kaptam még egy esélyt, szinte újjászülettem. Boldog vagyok. Hogy miért? Azt néha én sem tudom.
- Megkönnyíthető-e valahogyan a gyász időszaka?
- Szinte minden munkanapomon látok embereket meghalni. Könnyeben viszonyulok az elmúláshoz, bár nem tartom könnyű dolognak a hozzátartozók elvesztését. Nagyon nehezen fogadtam el a nagyszüleim halálát. A sok-sok miértre próbáltam akkoriban választ kapni. Aztán megértettem, hogy nekik már könnyebb és egyszer nekünk is az lesz. Egyelőre még nem, mert érezzük a hiányukat.
- Milyen a tartalmas élet, mikor élünk igazán?
- Nekem attól nincs boldogabb napom, mint amikor este 7-kor elgyötörten hazaérek és egy sikeres napra gondolhatok vissza. Mert az megérte. És még napokig ébren tudnék maradni, hogy örülhessek. Tartalmas élet? Ha szeretve vagyunk és ha megtaláljuk önmagunkat. Én a munkámban vagyok a legboldogabb.
