A katolikus egyház szociális tanítása nem más, mint a tanító Egyház válasza a szociális kérdésre.
Az egyház társadalmi tanításanak alapja az evangélium, témaköreit (tőke-munka, munkaadók-munkavállalók mindig új elemeket fölvető kapcsolata) az evangelizáció szempontjai szerint dolgozza föl. A katolikus egyházat az ipari társadalom kibontakozásának első tapasztatai késztették arra, hogy fokozottabban emelje föl szavát az ember védelmében, hirdetve nemcsak az anyagi javak Istentől való, egyetemes rendeltetését, a szolidaritásra épülő, elnyomás nélküli társadalmi rendet, hanem a lelki és vallási értékek szükségességét is, mind a társadalmi, mind a személyre vonatkozó igazságosság megvalósulásában.
Az egyház a harmadik évezred küszöbén is „az emberi személy transzendenciájának jele és őrzője” marad; de az ő dolga az is, hogy az evangélium szociális üzenete ne maradjon csupán elmélet, hanem a cselekvés alapjává és motivációjává legyen. Ez az üzenet ösztönözte az első keresztényeket, akik elosztották javaikat a szegények között, örök példaként arra, hogy a szociális problémák megoldásának nélkülözhetetlen útja a szolidaritás. A kolostorok lakói a századok folyamán szintén az evangéliumtól vezérelve mű-velték a földet, alapítottak kórházakat és menhelyeket a szegényeknek; s kongregációk és társulatok kötelezték el magukat a szükséget szenvedők és a társadalom peremére szorultak megsegítésére, hogy Krisztus szava („amit egynek a legkisebbek közül cselekedtetek, azt nekem tettétek” Mt 25,40) életük konkrét elkötelezettségében valósuljon meg.
Ma inkább, mint valaha, az Egyház tudatában van annak, hogy szociális üzenete sokkal inkább a tettek tanúsága által válik hitelessé, mintsem szerkezeti egysége és belső logikája miatt. Ez a meggyőződés is vezeti akkor, amikor a szegények mellé áll, ami persze nem kizárólagos, s nem diszkr-minálja a többi társadalmi csoportot. Közismert, hogy különösen a modern társadalomban a szegénységnek számos változata létezik: az anyagi mellett van kulturális, lelki és vallási szegénység is, s ezek megoldása sokszor mindennél fontosabb, mert ezekre vezethetők vissza az anyagi problémák.
Az emberrel, s mindenekelőtt a szegényekkel való törődés alapja maga Krisztus, akit a szükséget szenvedőben föl kell ismerni. Ha ez megtörténik, a szükséget szenvedő, aki létfenntartásához kér támogatást, nem kellemet-lenkedő, felesleges nyűg az egyén és a társadalom számára, hanem alkalom a jócselekedetre, s egy nagyobb és értékesebb gazdagság lehetősége. Egyedül ez a fölismerés nyújt bátorságot vállalni a kockázatot és a szemlélet megváltoztatását, ami minden őszinte törekvés kísérője. Nem arról van szó, hogy leromboljuk a társadalmi rend jól bevált intézményeit, hanem arról, hogy a társadalmi rend megfeleljen a közjó követelményének, amely az egész emberi családot magában foglalja.
Az Egyháznak nem feladata, hogy a szociális problémák megoldására modelleket kínáljon. Valódi és tényleg hatékony modellek csak a különböző történelmi helyzetekben születhetnek felelős személyek erőfeszítése nyomán, akik a konkrét problémákkal, azok egymással összefüggő társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális vonatkozásaival szem-bekerülnek. Ehhez a törekvéshez az Egyház nélkülözhetetlen eszmei irányvonalként örök erkölcsi normákon alapuló szociális tanítását ajánlja föl, amely elismeri a gazdaság szempontjait, a piac és a vállalkozás hasz-nosságát, ugyanakkor vallja, hogy ezeknek a közjóra kell irányulniuk. Az emberi személy teljes kibontakoztatása a munkában nem mond ellent a nagyobb termelékenységnek és hatékonyságnak, hanem inkább ösztönzi azt, mégha ez a fennálló hatalmi viszonyokat meg is gyengítheti. A vállalkozás nem csupán „tőketársulás”, hanem egyben „személyek társulása” is.
A tágabb értelemben vett egyház társadalmi tanítása a kereszténységgel együtt született, szoros értelemben azonban csak a XVIII.-XIX. században kezdett kibontakozni XV. Benedek, XIII. Kelemen, XIV. Kelemen,
VI. Piusz, VII. Piusz, XII. Leó, VIII. Piusz, XVI. Gergely és IX. Piusz pápák alatt. Ez a kor a polgárosodás, az ipari társadalom kialakulása, a liberalizmus, a forradalmak és a nemzeti ébredés és államalakulások időszaka. A politikai és ideológiai vallás- és egyházellenességre a katolikus egyház saját belső egységének erősítésével, és a modern kor célkitűzéseinek elutasításával válaszolt. Ugyanakkor az egyháznak meg kellett tapasztalnia az átalakulás nehézségeit: a munkáskérdést, a kizsákmányolást, a társadalmi rend felbillentését. Válaszul világszerte segélyakciók sokasága indul az elesettek fölkarolására (pl. a francia eredetű Szent Vince Egyesületek), s a társadalmi helyzetükben elbizonytalanodott iparosok támogatására (Kolping művek). Megszülettek a társadalmi reform katolikusok elméletei (Franz von Baader, Adam Müller, Joseph-Benjamin Buchez, Henri Lacordaire, Félicité de Lamennais stb.), melyek vagy a múltat akarták visszahozni, vagy utópisztikus jövőt képzeltek el. A rászorulók segítését sokan érzik kötelességüknek. Ez a „szociális katolicizmus” időszaka, a problémák fölismerésének, az emberekért való felelősségvállalásnak a kora, amelyben egyre sürgetőbben hangoztatták, hogy a szociális igazságosság egy-egy országon belüli előharcosain túl, Rómának is meg kell szólalnia.
XIII. Leó 1891-ben már nem csupán szociális problémákkal s azok megoldásával foglalkozik, hanem társadalmi tanítást ad. Időnként szemére vetik, hogy megkésett vele, s bírálói arra hivatkoznak, hogy a szocialista mozgalom hamarább reagált az ipari társadalomra. Valóban a kapitalizmus ellentmondásai táptalajt kínáltak mind a tökéletes társadalmi ideológiáinak, mind annak a követelésnek, hogy a fennálló rendszert erőszakkal s alapjaiban fel kell számolni. Ennek a receptnek életképessége és értéke azóta nyilvánvalóvá vált. XIII. Leó nem pusztán elméleti úton keresett megoldást, hanem a természetjogot és az addigi szociálpolitikai törekvéseket figyelembevéve, s nem harci ideológiát fogalmazott, hanem mindenkihez szóló társadalmi-erkölcsi tanítást a munkások és más hátrányos helyzetűek életkörülményeinek javítására és a társadalmi egyenlőség biztosítására. Az egyház társadalmi tanítása törénetének második szakaszát XIII. Leó Rerum novarum enciklikájától XII. Piusz pápa haláláig szokás számítani. Ezeket az éveket a technikai forradalom, a társadalomtudományok gyors előretörése, a világ egységesülése, a televízió beköszöntése jellemzi. Az egyház társadalmi tanításat XI. Piusz Quadragesimo anno-ja és XII. Piusz nagyszámú beszéde adja. Ezen kívül számos enciklika foglalkozik a századforduló liberális egyházüldözésével világszerte, ítéli el a szovjet, a mexikói, és a spanyolországi terrort, tiltakozik a fasizmus és a náci ideológía ellen, illetve a II. világháború utáni kelet- és középeurópai kommunizmus ellen, melyeket azonban inkább politikai, semmint társadalmi-elméleti tartalmuk miatt sorolják az egyház társadalmi tanításanak dokumentumai közé.
A XIII. Leó nevével fémjelzett szakaszban az egyház társadalmi tanítása a természetjogra (világnézettől független objektív létadottságra) is hivatkozó normarendszer; mely a kiindulásnak tekintett örök emberi adottságok miatt megváltoztathatatlan, s a történelmi-társadalmi adottságokkal szemben kevésbé érzékeny.
A II. Vatikáni Zsinat után új látásmód szerint bontakozott ki az egyház társadalmi tanítása. A változás magja: a világgal megkezdett párbeszéd, a világ autonómiájának elfogadása. Ez magával hozta az egyház társadalmi tanítása logikájának, stílusának, súlypontjainak megváltozását: a filozófiai alapok mellett megnőtt a gyakorlati tények és az azokat valóságukban és összefüggéseikben föltáró társadalomtudományok, főleg a szociológia és a közgazdaságtudomány szerepe. A katolikus egyház a világ, a nemzetek közössége általánosan elismert erkölcsi tekintélyévé vált. Általános lett a meggyőződés, hogy a természetjog az emberi létnek s együttélésnek általános kereteit fogalmazza meg, a konkrét megvalósulás terén alternatívákat hagy, melyek között az Evangélium igazít el.
Az egyház társadalmi tanításának része a zsinat, a püspöki szinódus, a Hittani Kongregáció, s egy világrész vagy ország püspökeinek egy-egy jeles állásfoglalása is. Sőt minden keresztény hívő fölszólítást kap az egyház társadalmi tanításanak ápolására.