Ni(c)kodémus

 Írta: Horváth Árpád SJ

Hogyan lehet a feltámadásról ma, 2009-ben, értelmesen beszélni? Néha az a benyomásom, az emberek úgy fogadják a szavaimat, amikor a ma is élő Jézus Krisztusról beszélek, mintha egy szép mesét hallanának, amiben lehet valami igazság, mint ahogy a mítoszoknak, a hőskölteményeknek is van némi igazságértékük, bennük is rejlik valami bölcsesség, és hát ki tagadná, hogy ezek is tudnak lelkesíteni, tartást adni, éltetni bizonyos mértékig? De Krisztus feltámadása miben különbözik az összes jó sztoritól? Nem ő volt az egyetlen, akit keresztre feszítettek, de ő volt az egyetlen, aki feltámadt - szokták mondani buzgó hitszónokok. Feltámadt, de hogyan? Mi az, hogy feltámadás? És ha feltámadt, hogy van ő közöttünk?

Ami a Szentírásból kitűnik, hogy Jézus nem „csak” feltámadt a halottak közül, illetve ő nem úgy támadt fel a halottak közül, hogy visszajött az életbe, amit aztán folytatott három nap „kieséssel (amíg a sírban feküdt), hanem valami egészen más, valóban rendkívüli dolog történt Krisztussal az első húsvétkor, és a Szentírás szerzői nagyon erőlködnek, hogy egyáltalán szavakba tudják szedni a nagy húsvéti eseményt. Ami történelmi egzaktsággal megállapítható, hogy teste a sírban –amit katonák őriztek nehogy valaki elvigye–, harmadnapra nem volt ott. Aztán látták is, meg nem is a feltámadottat. Az asszonyok a sírnál először nem ismerték fel, a kertészt látták benne, aztán meg valahogy mégiscsak ráismertek. Kedvenc feltámadás-történetem az Emmauszi tanítványok esete. Ezek mentek az úton, teljesen kiábrándultan a keresztrefeszítés után, aztán egyszer csak egy idegen csatlakozott hozzájuk, velük tartott, a Szentírásról beszélgettek, meg hogy mi történt Jeruzsálemben, majd megérkeztek egy vendéglátó helyre, ahol vacsorához ültek, és amikor az „idegen” megtöri a kenyeret, ráismernek: Jézus, a Krisztus, az Úr! De mire észbekaptak, hogy hiszen ez ő, mire úrrá lesznek a teljes döbbeneten, csak azt látják, hogy nincs is már közöttük.

Hát ilyen a feltámadott Jézus Krisztus, az Úr, hogy ott is van, meg nincs is. Ami azonban közös ezekben a történetekben, hogy ahol Jézus megjelenik, ott, úgymond, lángolni kezd az emberek szíve. Gyógyító, hitet hozó, életet teljessé, még teljesebbé tevő jelenléte egyértelmű. Az ember alig tudja felfogni, de hát a feltámadás eseménye nem csak az ész szintjén világít be, hanem az egész emberi létet átjárja. A feltámadott pedig szabadon járkál át a zárt ajtókon, életünk zárt ajtóin is, megjelenik életünk partvonalain, ahol nagy fogásra bíztat bennünket, táplálja a megszeppent hozzátartozókat gondosan előkészített táplálékkal, és ha kell, akkor velük is eszik. Végül pedig a Szentírás azt mondja, hogy elment, értsétek már meg, ő nem úgy van velünk, mint ahogy a keresztrefeszítés előtt volt, ő feltámadott, és ha ezt még nem értitek, hát akkor „felemelkedik a felhők fölé”, csak hogy megértsék végre: a feltámadott lét meghalad minden meglévő értelmi kategóriát, amivel ezt egyértelműen ki lehetne fejezni. A feltámadottal való találkozáshoz az egész ember kell, teljes lényével, és akkor is csak úgy van, hogy valamit megérthetünk belőle, a többlet pedig abba a szférába tartozik, amit hitnek nevezünk.

A feltámadás élménye ott él a Krisztust követő közösségekben kezdetektől fogva. És a feltámadásba vetett hit megjelenik személyes életünkben is. Nem mint egy szép történet, mítosz, tanulságos mese, hanem mint az embert teljesen átjáró egzisztenciális élmény, amely képes az emberi életet biztosnak vélt sarkaiból kiforgatni, teljesen megváltoztatni, amiért hívő emberek a vértanúságig képesek elmenni, és amely élmény ma is, az én életemben is, majdnem kétezer évvel a keresztrefeszítés után, elemi élmény marad, rejtelmes, de továbbra is formál, reményt ad, tartást, hitet és bizalmat, hogy mégiscsak van értelme az életnek, az áldozatnak, és a szenvedésnek is talán. És ami legszebb ebben a hitben, hogy nem tudjuk zsebre vágni, azaz nem lehetünk egyáltalán biztosak benne, hogy most aztán véglegesen a miénk. A hitet nem lehet birtokolni. A hit ajándék, nem lehet „csinálni”. Kapjuk. Vagy van, vagy nincs. És aki megkapja, őszintén éli, annak életén, mint az élő hit biztos névjegyei, megjelenik néhány biztos jel: a tiszta öröm, a hála, és a mélységes béke érzése. És ekkor már egészen máshogy hangzik a húsvéti köszöntés: Jézus feltámadott! Ő valóban feltámadott! Alleluja!